Japán-window

A halál anatómijája az életigenlés árának tudatában.

Egy japán film, ami több mint egy műalkotás….

A második világháború után született japáni háborús irodalom remekműveként tartják számon a (japánul) „Nobi”c-ű novellát, amelyet Ooka Shohei (ejtsd: Óka Sóhej) írt 1951-ben. A könyv az első kiadást 1954-ben érte meg, és a mintegy 182 oldalas novellából 1959-ben azonos címmel film is készült. A cím angol fordításából „Tüzek a síkságon” címet kapta magyarul. Én inkább „Tüzek a mezőn, vagy Tűz a mezőn” címet adnám az eredeti japán cím alapján, ill. abból kifolyólag is, hogy a történet a Fülöp-szigetek középső részén elterülő Leyte-szigetén játszódik. A hegyes, dombos dzsungelben.

Japánban manapság is gyakran idézik a történészek, kutatók, írók ennek a műnek a sorait. Amikor a halálról, az erőszakról, a háborúról, az életben maradásról, az emberi nagyságról vagy épp az ellenkezőjéről a gyarlóságról van szó. A rövid írásnak szinte minden betűje (bocsánat, minden írásjele) szívet tépő, velőt rázó, lelket edző parázs, amely nem huny ki azután sem, hogy letettük a könyvet vagy megnéztük a belőle készült filmadaptációt. Azóta aztán 2015-ben Tsukamoto Shinya (ejtsd: Cukamoto Sinja) rendező készített egy újabb feldolgozást, melyben a főszerepet is ő maga játssza. Tsukamoto kamaszkorában olvasta a novellát, és már akkor eldöntötte, hogyha sikerül filmrendezővé válnia, akkor mindenképp megfilmesíti ezt a művet. Sok évet kellett várnia, de aztán végül sikerült neki.

Ez a remekmű sokkal de sokkal több, mint egy háború ellenes megnyilvánulás. Mondhatnám, a háború „csak” díszlet ahhoz, amit valójában Ooka akar közreadni az olvasónak.

A dzsungel közepén vergődő maroknyi kimerült japán csapat egyik tagja, Tamura közlegény története tulajdonképpen Ooka saját élményei az embertelen körülmények között harcoló katona szemével nézve.

Erich Maria Remarque is katona volt, igen, csak úgy lehet valamit hitelesen és szavahihetően átadni, ha valaki át is élte azt, amit megír. A „Szerelem és halál órája”-nak nyitójelenete is „pazar” a maga nemében, a front realizmusa, ami olykor már-már szürrealisztikus vonásokkal festi le az „őrület határán” táncoló emberi elme kínlódásait a túlélés reményében. De a Nobi bizonyos értelemben túltesz mindezen.

Most nem szeretném részletekbe menően bemutatni ezt a novellát – nem ez a célom azzal, hogy megemlítem ebben az írásomban. Inkább a történet mögött megbúvó felismeréseket, az azokból leszűrhető kérdéseket, konkrétan a halálnak, mint az élet létjogosultságára való eszköznek az egyetemes megítélését kétségbe vonó katona felismerésére szeretném felhívni a figyelmet.

A sok bevezető spoilerkedés után, lássuk csak miről is van szó: az alábbi mondatok a „Nobi” c-ű japán novellából vett idézetek, saját, jómagam által készített fordításban.

 „Pofonvágtak.

- Te hülye! Van olyan ostoba ember, akinek ha azt mondják, hogy takarodj innen akkor az némán el is takarodik és visszajön? Azt kell válaszolni, hogy nincs hova visszamenned, érted? Akkor a kórház csak csinál valamit! Ennek a csapatnak nincs már ahhoz ereje, hogy egy olyan tüdőbeteg szemetet, amilyen Te vagy eltartson! Azonnal takarodj vissza a kórházba! És ha nem vesznek be, akkor kuporogj akár napokig is a bejáratnál! Majd csak bevesznek, végül is egy kórház. De ha mégsem, akkor dögölj meg! De ne pazarold ám a golyót érted? – mindeközben a tiszt száját néztem, ami lassanlassan benedvesedett, ahogy felém köpködte a szavait. Ez az ember mondja ki a fejemre a halálos ítéletemet, felfoghatatlan számomra, hogy miért ő loholja bele magát ennyire? Bizonyára arról van szó, ami a felettes katonáknak szokásukká vált már. Ha felemelik a hangjukat, akkor az felkorbácsolja az érzéseiket is.

- Igenis! Én, Tamura közlegény azonnal visszamegyek a kórházhoz. Ha a kórház visszautasít, akkor magam vetek véget az életemnek!”

Az útra a kórházig, Tamura közlegény hat kicsi jam gyökeret kapott élelemként. És ezen az úton furcsa érzés keríti hatalmába a közlegényt:

 „(Olyan voltam, mint) az elevenen megnyúzott áldozat. És kilátástalanságom közepette egyfajta láthatatlanul lappangó boldogságérzet terjedt szét a testemben. Ezen a felesleges úton, mely akkor ér véget, amikor a kórházba kerülés álma is szertefoszlik, megéreztem egy pillanatra a szabadság érzésének múlandó mámorát. Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy nekem az élet már csak ez a pár napig tartó keserves út a kórházig.

És ráébredtem arra, hogy ezt a pár a napot nem, mint katona kell, hogy eltöltsem, hanem úgy, ahogy azt saját lényem és tudatom akarja. A trópusi erdő valósága, a természet határtalan szépsége és csodája átható erővel itatta át érzékeimet. Szinte eggyé vált a lábam a Manila Katedrális körüli tisztás puha füvével. A futó zápor után a látóhatárom minden szegletébe beleívódott a fákon kinyílt virágok látványa, melyek szinte vörös lángokként lobogtak. A napfelkelte és a naplemente pazar színei, a lilás fátyolban úszó távoli vulkánhegyek, a tengerre fehér fodrokat csalogató korallok, a tengerparton megbúvó bokrocskák mind-mind egy megvilágosodáshoz közeli extázis állapotába kerítette a lelkemet. Mérhetetlen hálát éreztem a szívemben azért, hogy a véletlen / végzet megmutatta nekem a halálom előtt az ÉLET mindent átfogó áradását. Az igazat megvallva, az eddigi életemmel jóformán semennyire sem voltam megelégedve. De akkor előtört bennem a gondolat, hogy hát nem vagyok-e épp én a sors kiválasztottja?! „

Tamura közlegény természetesen nem lett öngyilkos – hiszen akkor nem születhetett volna meg ez a novella sem, és bár eljutott a kórháznak nevezett kalyibába, onnan egy véletlen folytán menekült meg, amikor az ellenség felrobbantotta a sebesültekkel teli tákolmányt.

Japán mintegy 80 ezer katonát vesztett Leyte szigetén és a legszörnyűbb az, hogy a veszteség legnagyobb részét az éhen halt, ill. a trópusi betegségekben meghalt katonák száma tette ki. A japán felsővezetés egyszerűen csak úgy gondolta, hogy majd a dzsungel elég élelmet nyújt a katonáknak és nem szervezte meg az utánpótlást. Ez a stratégiátlan stratégia borzalmas következményekkel járt, hiszen aki egy kicsit is jártas a dzsungeli környezetben, az tudja, hogy nem egy édenkertről van szó, ahol csak le kell szakítani a fákról csüngő élelmet.

Az életben maradt katonákat ép ésszel elképzelhetetlen válaszút elé állította a sors: vagy a kannibalizmus útjára lépnek, vagy meghalnak.

Mi adja vajon valakinek az erőt egy ilyen extrém helyzetben is az élet igenlésére?

Meddig lehet fokozni a stresszt, amit az ember még el tud viselni? Miért választják oly sokan manapság önként a halált nem csak Japánban, de ugyanúgy Magyarországon is? (Hiszen még mindig sajnos vezető pozícióban van Magyarország az öngyilkosságot elkövető országok listáján. Bár jó hír, hogy az utóbbi időben némileg lejjebb csúsztunk a rangsorban az eredményesnek mondható pszichoterápiás kezeléseknek köszönhetően.) A válaszkeresésben talán az egyik kulcsfontosságú dolog lehet a napjainkban is oly népszerű Való Világ jelensége. Amikor bezárnak egy csoportot egy mesterségesen elkülönített helyre, ahol az ő saját világukat kell megélniük. És itt aztán olykor megszűnnek vagy módosulnak azok a szabályok, amelyek a kapuk mögött, a valós életben keményen megvannak. A szabályok tehát módosulhatnak jó értelemben és rossz értelemben is. Egy háború, egy front, egy Leyte-sziget, vagy egy munkahely is tulajdonképpen ilyen. Addig, amíg a „szereplők” tudják, hogy az ő általuk teremtett világon túl visszavárja őket a valós, reál világ, amibe eredetileg is bele születtek, addig azt lehet mondani, hogy az utolsó leheletükig is képesek küzdeni az életben maradásért. Akkor azonban, amikor azt érzi valaki, hogy NINCS vagy NEM LESZ másik világ, hanem amiben él, abból nem tud kimenekülni vagy a helyzetét megváltoztatni, akkor kezd el az ember – akár kisebb stresszteher alatt is, szuicid gondolatokkal foglalkozni.

Ezért (is) lesznek talán kortól, nemtől és foglalkozástól függetlenül sokan öngyilkosok.

Tamura közlegény vérlázító kérdése sokkolja az olvasót, és a film nézőközönségét is. Eljut ugyanis egy filozófiai és etikai meghasonláshoz: miért bűn az, ha valaki egy olyan testből táplálkozik, amelyik már nem él? Tamura ezen eszmefuttatása és a vallási hit megkérdőjelezése abból a felismeréséből fakad, hogy amíg az ember az élő növényeket, gyümölcsöket leszakítja és elfogyasztja, addig az elhulott, a halál (az elhervadás)beállta után már nem szüretel. Lesarkítva tehát a kérdést: miért szabad elvenni egy élő növény életét azért, hogy az ember egyen és miért nem szabad egy elhullott/ meghalt tetemmel az éhséget csillapítani? Mi egyáltalán az erkölcs? És hol vannak a határai? Ki és hogyan szabja meg azokat? Vagy mindez csak szokásokon nyugszik? Az isteni nagy természet, a fenti sorokban Tamura közlegény által felismert és leírt abszolút egység csak valami vízió lenne? Nem épp az ember követ el azzal hibát, hogy megsérti a természet törvényét azzal, hogy nem fogyasztja el ételként az elhullott egyedeket?

Tamura közlegény (is) kétségbe esve keresi a válaszokat, próbál valami legitim kapaszkodót találni magának a túlélés érdekében. Mert túl akarja élni! Bármilyen áron is!

A túlélésnek pedig sajnos ára van.

A háború után elmegyógyintézetben kezelik egy időre, és bár visszatér a társadalomba, a régi önmagát már nem találja és a kitörölhetetlen emlékek mély sebeket hagynak benne.

Konklúzióként nagyon nehéz bármilyen véleményt is mondani szerintem. Ez most nem is célom, inkább tovább lépnék egyet. És meg szeretném invitálni az olvasót pár perc erejéig, hogy gondolkozzon el: vajon ebben a történetben ki az embertelenné vált szörny? Tamura közlegény, avagy mindazok, akik arra kényszerítik Tamura közlegényt, hogy akarata ellenére azzá váljon, aminek bélyegzik?

Itt jutunk el mindennemű erőszak, abúzus, megfélemlítés, hatalomgyakorlás és folytathatnám a sort, kérdéséhez.

Próbáljuk meg, hogy legalább csak egy kicsit fogjuk vissza magunkat!

Köszönöm a figyelmet.

A Japán-window facebook oldala itt érhető el további információkkal, érdekességekkel.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Haljunk meg együtt!

Azaz a segítek meghalni pszichológiája

„Segítek meghalni” – ezzel a felhívó mondattal gyűjtötte Shiraishi Takahiro (ejtsd: Sirajsi Takahiro) 27 éves letartóztatott az áldozatait a twitteren. 2017. augusztus végétől 9 embert gyilkolt meg brutális módon, majd feldarabolta áldozatait és a saját lakásában tárolta a tetemeket. Mindez Japánban, Kanagawa (ejtsd: Kanagava) megyében egy kisvárosban, Zamában történt.

A 9 áldozat között 8 nő és egy férfi volt. A gyilkos egyértelműen a fiatal lányok soraiból vette áldozatait. Shiraishi amolyan munkaerő toborzóként dolgozott. Nem hivatalos HR-s, inkább alkalmi munkákra toborzott. És munkája révén kiismerte a női lelket annak minden gyengeségével és befolyásolhatóságával együtt. Megértette őket jól, más szóval az ő fejükkel is tudott már gondolkodni, az ő érzéseikkel érezni. De ez rettentő nagy stresszel is járt számára, amit nem tudott hol és mikor megfelelően levezetni.

A szigetország munkakörülményeiről elhíresült már a világban, hogy nem épp a leghumánusabb. Ezt én sem szeretném megcáfolni, sőt inkább ki szeretném egészíteni azzal, hogy nem csak hogy nem humánus, de bizonyos értelemben brutálisnak is mondható. Egy „fehér ember” szemszögéből mindenképp.

De miért és hogyan tudott idáig fokozódni ez a brutalitás?

A válasz összetett, melynek a legelső megoldandó kérdésére éppen a dolgozók, maguk a japán munkavállalók tudnák adni a választ, ha akarnák. De nem akarják, vagy nem jól akarják, vagy nem tudják, hogy hogyan kellene akarniuk, mert gúsba köti őket a tradíció, az elvárások és a munkatársak. Az a paradoxon áll ugyanis fent, hogy EGYEDÜL nem nagyon tud és nem is nagyon meri senki sem felemelni a hangját a többséggel szemben, főleg nem egy munkahelyen. Ugyanakkor már MINDENKI érzi azt a feszültséget, hogy az emberek idegei túlhúzott húrhoz hasonlóan pattanásig feszültek. És ez a bizonyos el-pattanás különböző formákban nyilvánul meg: valaki halálra dolgozza magát (ez a jólismert karósi), valaki depressziós lesz és kivonul a társadalomból (ők a „neat”-ek, akik akár éveken át nem mennek ki a lakásból és jobb esetben parazita módon a szüleik nyakán élnek), vagy valaki pszichológiai sérült lesz és például „csak” (angolul) stalker, azaz „zaklató”, kukucskáló lesz, aki abban vezeti le a magában felhalmozott stresszt, hogy lehetőleg a nála gyengébb vagy alacsonyabb beosztásban lévő munkatársait zaklatja, abúzálja, molesztálja és visszaél a hatalmával minden lehetséges eszközzel. (A jelenség talán épp most nagyon is aktuális a magyar média hasábjain is.)

A sor következő állomásán azok állnak, akik úgymond nem tudnak vagy nem képesek belső énjükből kifolyólag másoknak ártani, így maguk ellen fordulnak és az öngyilkosságot választják. Ahogy az a fiatal lány is tette ezt, aki egy neves japán nagyvállalat alkalmazottjaként több száz túlórát volt kénytelen teljesíteni és egyszerűen olyan depresszióba esett, hogy nem látott maga előtt más utat, csak az önpusztítást. Vagy az fiatal nő, aki a Japán Köztelevíziónál dolgozott és 2013-ban, 31 éves korában váratlanul szívelégtelenségben elhunyt. A média ezt egyébként eltitkolta és csak az utóbbi időben került nyilvánosságra. A nő túldolgozta magát, és a halála előtt az édesanyjával való utolsó telefonbeszélgetésben azt panaszolta neki, hogy ahogy végez egy munkafeladattal máris szinte annak a dupláját találja az asztalán.

 A képzeletbeli sorunkat pedig legutoljára a gyilkosokká válók, az ámokfutók zárják, akiknek nincs elég erejük ahhoz, hogy a saját életüknek vessenek véget, ezért aztán abban élik ki magukat, hogy másoktól veszik azt el. Shiraishi is ebbe a kategóriába tartozik.

Ebben az írásomban azonban nem Shiraishi tevékenységével, brutalitásával és egyéb részletekkel foglalkoznék, hanem inkább azzal, hogy

Mit is jelent ebben az országban a halál?

Véleményem szerint, más dimenziók uralkodnak itt, mint földünk más részein. Egyfelől egy progresszív, pozitív szellemű, a gyászoló számára vígaszt nyújtó gondolkodásmód figyelhető meg éppen a buddhista világszemlélet elterjedésének köszönhetően: A buddhisták ugyanis az élet( ek) kezdet és vég nélküli láncolatában gondolkoznak. Egy élet akkor kezdődik, amikor biológiailag a szülőktől kapott sejtek egyesülnek a metafizikai tudattal. És az élet addig tart, amíg ez a tudat el nem válik a fizikai testtől. Igy definiálják a buddhisták a halált. Viszont amíg a test elporlad, hamuvá válik és a természet örök korforgásába visszatér, addig a tudat nem bomlik szét és nem semmisül meg soha. Egy időre visszatér egy nyugalmi állapotba, hogy aztán újra testet öltsön. Félreértés ne essék, a japán gyászolók többségének is ugyanolyan nehéz feldolgozni a fájdalmat, és a lelki veszteséget, ahogy egy más embernek, egy más vallású gyászolónak a földön. De talán megkönnyíti a feldolgozás folyamatát az a máig gyakorolt tradíció, hogy az elhunyt legközelebbi szerettei eltöltenek egy éjszakát (egy estét) az elhunyt (felravatalozott) teteme mellett. A halál valós formában, szinte kéznyújtásnyira jelenik meg a gyászolóknak, és nem csak egy kukucskáló nyílással ellátott koporsóhoz lehet pár percre odaosonni egy végső búcsúra. Az érzés tehát, hogy ez a test, amit mostani életünk leélésére kaptunk „kölcsön” múlandó, mindenképp meghatározza a japán embernek a halálhoz való hozzáállását. Nem a porhüvely a fontos. Ha azt már nem tudjuk elviselni, vagy nem vagyunk már méltók annak viselésére, akkor meg kell / lehet tőle szabadulni. A halál nem misztifikált jelenség, sőt egy eszméért meghalni, vagy a közösség érdekében, a közösség hasznára életet áldozni nem bűn inkább dicsőség. A filozófia röviden ez, a valóságban persze senki az égadta világon nem akar meghalni önszántából. Itt van a szakadék az ékes filozófia és a valóság között.

Hogy miért győzedelmeskedik mégis a filozófia?

Talán több válasz is létezik, némelyek ezt fanatizmusnak neveznék – én semmiképp, inkább annak tudható be, hogy nincs választási alternatíva. Nem mond (hat) ja a delikvens, hogy bocs, de ebben nem veszek részt, és különben is akkor inkább emigrálok, mert nincs – nem volt a történelem során, hova menni. Ez az ország egy sziget, saját (os) kultúrával, szokásokkal. Ha nem tetszik, akkor nincs túl sok választási lehetőség arra, hogy kiugorjon belőle az egyén .

Legjobb példát szolgáltatják talán a félreértések tisztázására a második világháború idején bevetett kamikaze pilótáknak nevezett „különleges osztag” tagjainak életben maradt katonái. Senki sem akart önszántából meghalni – magyarázzák a túlélők. Egyszerűen nem volt más választásuk. Ha nemet mondanak a feladatra, akkor parancsmegtagadásért azonnali halálra ítélik őket, tehát nem volt semmilyen kiút abból a helyzetből. Ráadásul azzal is számolniuk kellett, hogy a parancsmegtagadás szégyenét nemcsak ők maguknak, hanem a családjuknak is aztán örökké viselniük kellett volna. A kérdés tehát számukra nem a túlélni vagy meghalni dilemma volt, hanem az, hogy MIKOR kerül rájuk a sor a biztos halálba vezető úton. Parancsnokaik persze nem engedték, hogy sorsukkal szembenézzenek, hiszen jellemző módon általában nem a felső vezetés nevezte meg, hogy ki legyen a soros. A lelki terror eszközével élve, azt várták el a katonáktól, hogy ők maguk tegyék fel a kezüket bevetésre jelentkezőként.

Képzeljük csak el a helyzetet: nem sorshúzásról van szó, amikor legalább a szerencse forgandóságára foghatnánk ami velünk történik, hanem magunknak KELL dönteni egy olyan végkifejletről, amiből gyakorlatilag nincs kiút.

öngyilkosság japán lélek kamikaze halál halálsprint
A bevetés előtt minden pilóta kapott egy csésze szakét (japán rizsbor) és kapott egy rövid időt, amit teljesen egyedül tölthetett. A legtöbben ezt levélírásnak szentelték, hogy elbúcsúzzanak szeretteiktől.

Martin Scorsese, a japánoknak ezt a lélekölő, az acélerős akaratot is könnyen megtörni képes, az emberi lélek gyötrelmeinek szinte minden bugyrát ismerő és megmérgezni képes technikáját rendkívül szemléletesen ábrázolja a „Némaság” c-ű filmjében. Mint ahogy az közismert, Scorsese rendező a japán Endo Shusaku (ejtsd: Endo Suszaku) azonos című novelláját vitte filmre. Tehát az alapötlet (is) japán. (!) És a film ékes példája annak, amiről az imént beszéltem: mindenkinek ki lehet forgatni a szavait, meg lehet törni a hitét ráadásul úgy, hogy olyan módon kergetik kétségbeesésbe, hogy mindazzal kell meghasonlania, amiben az addigi élete során hitt.

A japánok a nagymesterei a lélekölésnek! És ez keményebb, kínzóbb, fájdalmasabb és őrjítőbb talán a legkíméletlenebb testi kínzásnál. Mert az „áldozat” valójában nem akar meghalni, ennek ellenére meg kell győznie magát, hogy legitim az az elvárás, hogy MEG FOG HALNI.

Visszatérve egy perc erejéig a kamikaze pilótákhoz: gondolhatja persze az olvasó, hogy bizonyára megfelelően agymosott-tá váltak azok a katonák és mosolygó arccal, vígan mentek a halálba. A valóság azonban eltér ettől a sztereotípiától, a legtöbb katonát természetesen félrevezették – ahogyan a német katonák többségét is, és általában ahogy egy háborúban ez lenni szokott, de a lelke mélyén senki sem akart az elsők között lenni a bevetésre kiválasztottak sorában. Azt is meg kell jegyezni, hogy a kamikaze katonák legtöbbje nagyon fiatal, még tapasztalatlan pilóta volt. Technikailag is nagy szakértelmet követelt az, hogy valaki egy mozgó célpontra (a tengeren haladó hajókra) irányítsa zuhanó repülésben a gépét úgy, hogy a hajóról célzottan lövik a gépét. Valójában nagyon kicsi volt - és a tények is ezt bizonyítják, az esély a sikeres küldetésre. És ezzel, azaz hogy áldozatuk inkább demonstráció tisztában voltak ők maguk is.

Bevallom, személy szerint én azért sem tartom helyénvalónak, ha a média a terroristák által elkövetett tömegmészárlásokat „kamikaze-akciónak” bélyegzi, mert a kettő olyan messze van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem állítom, hogy minden terrorista önszántából hajtja végre a tettét – hiszen bizonyára vannak olyan esetek, amikor magát a terroristát is megfélemlíti vagy megzsarolja a szervezet, de alapjában véve a terroristák egy vallási vagy egyéb pszichés befolyás, átnevelés hatására, és ebből kifolyólag saját lelki meggyőződésükből (is) hajtják végre cselekedeteiket. Más kérdés természetesen az, hogy ezeknek az embereknek szinte elvették az önakaratukat és józan ítélőképességüket.

Ha Ön szereti a klasszikus drámákat, akkor talán meg fogja érteni, hogy az alábbival mire szeretnék célozni:

a japánok véleményem szerint imádják a drámai csúcspontokat. Amikor a főhős a kilátástalanságban (legalábbis ők annak ítélik azt meg) eldobja az életét és a halált választja, amikor feláldozza magát a saját vagy az egész családja becsületéért. Talán mert ez olyan katartikus? Jól mutat? Az antagónizmus ebben csupán csak az, hogy a filmvásznon vagy a színpadon ez jól mutat, de a valós életben aligha. Ráadásul mindezt egyedül kivitelezni nagyon nehéz feladat. Ezért aztán sokszor hajtanak végre Japánban csoportos öngyilkosságot. Ennek a legegyszerűbb – ha szabad ezt a szót használnom erre, formája az ún. shinju (ejtsd: sindzsú, )azaz a kettős öngyilkosság, vagyis a Rómeó és Júlia tragédiák japáni verziója. Amikor két szerelmes követ el egyszerre, legtöbbször egymást megölve öngyilkosságot. Aztán jönnek a fronton, - itt a második világháborúra gondolnék elsősorban, elkövetett csoportos öngyilkosságok, ill. a hátországban, félve a megszállóktól, a lakosság körében elkövetett csoportos öngyilkosságok.

Miért kellett annyi ártatlan embernek önkezével véget vetve meghalnia?   

– tette fel ezt a kérdést annak idején Donald Keene (eredetileg) amerikai katonai is, aki először a második világháború végén tette rá lábát a japán szigetekre és harcolt a vesztésre álló, mégis a kimerültségük ellenére is végső erejükig ellenálló japán katonákkal szemben. Keene szembesült a harctéren a tömeges öngyilkosság jelenségével és az amerikai, európai szemléletmódtól oly távoli jelenséggel nem tudott mit kezdeni. Mi történt itt? Miért robbantották fel a gránátjaikat a saját kezeikben ezek a katonák? Keene első találkozása a japán kultúrával meglehetősen morbidra sikerült, de a sokkoló élmények arra ösztönözték, hogy behatóbban tanulmányozza ezt az országot. Első lépésben az öngyilkos katonák zsebeiben talált noteszeket kezdte tanulmányozni és a naplóbejegyzésekből próbálta kikutatni a katonák lelkivilágát és gondolkodásmódját. Megdöbbentő eredményekre jutott, olyannyira hogy aztán itt telepedett le Japánban, elsajátította a nyelvet és számtalannál is több irodalmi alkotást fordított le angolra.

A csoportos öngyilkosság jelensége sem újkeletű tehát.

És itt kanyarodnék vissza Shiraishi-hoz, aki a twitteren gyűjtötte áldozatait. „El szeretnék tűnni örökre, de nincs hozzá erőm, hogy megtegyem” – és hasonló bejegyzésekre vadászott. Akik az ilyen és hasonló bejegyzéseket közreadták / közreadják, valójában nem akarnak meghalni. Lelki támaszt, segítséget keresnek, és fel akarják hívni magukra a figyelmet – véli az öngyilkos gondolatokkal harcoló depressziós betegeket tömörítő japán nonprofit szervezet szakértője. Havonta körülbelül száz elesett japán keresi meg őket, akik komolyan foglalkoznak az öngyilkosság gondolatával, de nem tudják vagy nem akarják megtenni. A szervezet pszichoterápiákkal, és egyéb orvosi kezelésekkel segíti ezeket az embereket, hogy visszataláljanak önmagukhoz.

Több, mint 10 éve már, hogy bestseller volt egy könyv, kezembe akadt akkor nekem is könyvesboltban: „Az öngyilkos nyuszika könyve” címet viselte a manga, vagyis képregény formában összefoglalt kézikönyv arról, hogy milyen kivitelezési lehetőségek állnak rendelkezésére annak, aki az ön-halál mellett akar dönteni. Emlékszem, hogy döbbenten, tágra nyílt szemmel és szájjal lapozgattam a kis könyvecskét és meg voltam róla győződve, hogy erre a morbiditásra csak japán szerző lehet képes. És nem!! A szerző nem japán! (Ugye, ugye a látszat mennyire tud csalni és a baglyok nem azok, aminek látszanak?!) Andy Riley angol szerző 2003-ban adta ki sorozatának első példányát, amit aztán több is követett. Az is tény persze, hogy a könyvecskéje hatalmas sikert aratott a szigetországban, tehát jó közönségre talált.

A 2000-es évek elején rázta meg a japán közvéleményt a japán-brikett csoportos öngyilkosság néven elhíresült eset. Egy internetes oldal (ahogy most Shiraishi a twitteren tette – lám, lám a célok nem változnak, csak az eszközök módosulnak) gyűjtötte a meghalni vágyók bejegyzéseit és hozzászólásait. A japán brikettnek van egy kiváló tulajdonsága a szénmonoxid mérgezésben meghalni kívánók számára: viszonylag sokáig ég, hamar füstöl és egy légmentes térben nem kell túl sok idő, hogy eszméletvesztés után meghalljon az ember. Fiatalok csoportjai vetettek véget így életüknek. Volt olyan eset is, hogy a csoport autót bérelt, és egy külvárosi elhagyatott tisztáson gyújtották be az autóban a brikettjüket. Mindannyian meghaltak. Eljátszottam a gondolattal, hogy vajon hogyan jöttek össze ezek a fiatalok? Találkozott a városban 5-6 fiatal egy megadott helyen, előtte még életükben nem is látták egymást. Majd beültek az autóba és elindultak a külvárosi tisztás felé. Útközben vajon beszélgettek egyáltalán? Ha igen, miről? Vagy csak bámultak ki az ablakon? Aztán elővették a speciális ragasztószalagot, kijelölték egymás között a munkamegosztás menetét és végig ragasztották az autóbelsőt, hogy az légmentessé váljon és a füst nehogy kiszivárogjon az ablakon? Közben még le is hordták esetleg egymást, ha valaki ügyetlenkedett? És miután mindezzel végeztek, beültek az autóba – sorsot húztak vagy dzsankeneztek, hogy ki hol üljön, és meggyújtotta a kijelölt személy a brikett-et? És senki sem mert szólni egy árva szót sem, mindenki a másikat figyelte, hogy hogyan szenved? Bevallom, nem tudom tovább ragozni.

Groteszk számomra, hogy hogyan tudtak arra a döntésre jutni, hogy egy olyan bensőséges elhatározást, mint az öngyilkosság, ilyen formában hajtsanak végre.

Semmi esetre sem szeretnék az áldozatok felett pálcát törni, vagy bármilyen ítéletet mondani, vagy esetleg sugallni. Egyszerűen csak a tettek mögött megbúvó pszichológia érdekel, és szerettem volna megosztani mindazokkal, akiknek van kedvük tovább gondolni ezt velem.

Köszönöm a figyelmet.

A Japán-window facebook oldala itt érhető el további információkkal, érdekességekkel.

Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116 123 ingyenes lelkielsősegély-számot, vagy keresse fel a suicidprevencio.hu weboldalt!

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Vállalkozna? Egy modell a szigetországból.

aminek Magyarországon is jövője lehet….

A felhőben tárolt ruhatár megvalósításának ötlete vajon kinek a fejéből pattant ki? Bárki legyen is az, a szigetországban ráharaptak és egyre inkább terjed ez az új modell.

Miről is van pontosan szó? A koncepció abból indul ki, hogy „Ön valahogy nem hord mindig ugyanolyan ruhát?”. Ráadásul, ha kiszámoljuk, hogy mennyi időt töltünk el azzal, hogy boltról-boltra járunk vagy épp az interneten szörfözünk azért, hogy megtaláljuk a nekünk tetsző darabot, amit aztán lehet, hogy egy idő után megununk, és a holmi a szekrény mélyén köt ki, akkor bizony már megláthatjuk a fantáziát a felhő-ruhatár koncepciójában. Minderre ugyanis már nem lesz szükségünk!

Az új szemlélet a szigetországban

Magyarországon a rental üzleti modellnek még kifullad a megléte az autó-a motorcsónak, a jelmez, a videó vagy dvd/ blueray és persze a nyári bungarló kölcsönzésben.

De lássuk csak, miért is jó nekünk, ha bérlünk vagy kölcsönzünk valamit? Nem csak Japánban, de a világ más részein is egyre inkább terjed egy egyfajta minimalista világszemlélet. Főleg a fiatalok, de az X generáció is már egyre inkább meg akar szabadulni a klasszikus értelembe vett tulajdon terhétől. Nem kell saját autó, saját lakás, hétvégi ház és miegymás. Ennek a gondolkodásmódnak az extrém változata az, amikor a japán fiatalok csak ülnek az üres szobájukban a laptopjukkal, némelyiküknek még hűtője sincs, ha megéhezik akkor leugrik a legközelebbi éjjel-nappali ún. convenience shop-ba vagy a szupermarketbe (a japán ABC?) ételt vagy a vacsora hozzávalót megvenni. Se mosógép, se porszívó: helyette egy seprű és a lapát és a kádban hagyott meleg víz, amit az előző este használt az illető fürdéskor. (A meleg víz tiszta, ezt ugyanis csak a testük öblítésére használják a japánok, ill. a tiszta testükkel ülnek csak bele a forró vízbe.) Tehát így is -azaz kézzel a kád vízében is ki lehet mosni. Ennek az életvitelnek a hátterében még egy érdekes szemléletmód is megtalálható, a „fubeneki” (japánul), ami annyit tesz magyarul, hogy a kényelmetlenségből nyert haszon. Erre az életszemléletre már új szó is van Japánban. Amikor a világunk egyre inkább abba az irányba tart, hogy szinte mindent könnyedén elintézünk, helyettünk gépek garmada dolgozik, addig mi csak elkényelmesedünk, elhízunk és elfelejtjük azokat a tevékenységeket, amelyek még 50-100 évvel ezelőtt az életünk szerves részei voltak. Rengeteg applikáció érhető már el okostelefonra, ami leméri, hogy 1-1 tevékenység elvégzése mennyi kalóriát égetett el nekünk, és hogy egy porszívózás például hány kanál puding-energiának felel meg. A fubeneki hívei nem kérnek ebből, ők porszívózás helyett felsöpörnek, majd kúszva-mászva felmosnak, csak annyit főznek egyszerre, amennyit el is fogyasztanak így hűtőt sem igényelnek. Azt mondják, hogy ezzel bőven igénybe veszik az agyukat is, hiszen gondolkodniuk kell rajta keményen, hogy mit mivel készítsenek el, hogy a maradék mennyiségét a minimálisra korlátozzák.

Egy minimalista is szeret öltözködni és követni a divatot.

Igen ám, de ezek az emberek is szeretnek öltözködni és nem akarnak lemondani az újdonságok kipróbálásának öröméről sem. Arról nem is beszélve, hogy a minimalisták minimális fogyasztói igénye a gazdaság egészére is igencsak negatív hatással van. Hiszen ők nem vásárolnak, nem fogyasztanak a szó gazdasági értelmében, nem tagjai a konzumtársadalomnak. Nem cserélik le rendszeres időközönként a tévéjüket, nem vesznek új autót és nincsenek kütyük sem. És itt jön ez a varázslatos ötlet: ahhoz, hogy mégis átéljék az újdonság varázsát, kölcsönbe kell nekik azt adni, amit ők kölcsönbe is vesznek.

 Ha megnézzük jobban a japán gazdaság fogyasztói mutatóit, akkor bizony szembetűnik a csökkenő görbe, ami úgy 2005 óta folyamatosan egyre csak mélyül.

Magyarán, nem csak a minimalistákról van tehát szó. Hanem arról, hogy minden mindennel összefügg, tehát mint közismert Japán a világ legelső matuzsálem társadalma. A népesség elöregedése és a népszaporulat csökkenése itt sajnos már megállíthatatlan. És tudomásul kell venni azt a tényt is, hogy a gazdagok és a szegények közötti – az a bizonyos gazdasági olló, a jövedelemkülönbségek egyre szembe tűnőbbek. És ez így van Magyarországon is és sok más környező európai országban is.

A fent körvonalazott modell tehát otthonra lelne Európában is. Csak egy kis szemléletváltásra lenne szükség.

A modell lényege

A modell lényegét konkrétan a felhőben tárolt ruhatár példáján szeretném bemutatni. Egy vállalkozás, ami a klienseknek csomagokban árulja a szolgáltatását. Van mini csomag, heti háromszoros használattal, havi csomag heti 5 napos használattal, és féléves – és éves csomag is akár.

A kliens kitölti online az űrlapot, a részletekbe menő kérdésekkel, hogy milyen színt, stílust preferál és mit szeretne esetleg kipróbálni, amihez eddig nem nagyon volt meg a mersze vagy a pénztárcája, hogy egy nevesebb kollekcióból válasszon.

#felhőben tárolt ruhatár #kezdőkészlet-hatás #Richard H. Taler #japáni biznisz modell
A stylist összeállítja Ön helyett a viseletét.

Egy hivatásos stylist – az Ön/ kliens tanácsadója összeállít Önnek egy teljes szettet figyelembe véve a divattrendeket, és az Ön személyes igényét. Majd megérkezik Önhöz a futár-csomag.

#felhőben tárolt ruhatár #kezdőkészlet-hatás #Richard H. Taler #japáni biznisz modell
Megérkezik futárcsomaggal a szettje.

 Azzal a rendszerességgel, ahogy megrendelte. A stylist figyeli az Ön visszajelzéseit, hogy mi mennyire nyerte el a tetszését, van-e esetleg további kívánsága. És Ön minden nap „ragyog” a munkahelyén, hiszen amint tudjuk „nem a ruha teszi az embert”, de a japáni felfogás szerint „Lehet, de azért mégis. Mert, ha mi magunk jól érezzük magunkat a bőrünkben, azaz a ruhánkban, az bizony a személyiségünkre és a hangulatunkra is egyaránt kihat”!

Vallja csak be, kedves olvasó, hogy máris kipróbálná!! Főleg úgy, hogy mindezért annyit kellene csak fizetnie, mintha venne például két márkás öltönyt. Vagy még annyit se? A csomagtól is függ, amit választ.

A stylist természetesen híres márkák termékeit is beválasztja az Ön ruhatárába, így Ön átélheti az érzést egy napra, amit mondjuk Paris Hilton is érez amikor egy Gucci táskával libeg a sztríten. A honlap természetesen feltünteti a márkákat, hogy mikből válogatnak, ill. a kínálatuk folyamatosan bővül. A marketingesek kielemzik a kliensektől jövő visszacsatolásokat és ennek tudatában vesznek be még kevésbé ismert új márkákat is. Tehát biztosítva van az újonnan jövő brand-eknek is a megjelenés.

A felvett ruhára, kiegészítőkre persze vigyáznia kell, mint a szemünk fényére, ha megrongáljuk, leesszük vagy elszakítjuk a kölcsönvett ruhadarabot, akkor bizony azt ki kell fizetni. De ha még ez elő is fordul, akkor is jobban jön ki a kliens, mintha egy akkora ruhatárat tartana otthon, amiből minden napra más-más outfittet koordinálna össze magának.

#felhőben tárolt ruhatár #kezdőkészlet-hatás #Richard H. Taler #japáni biznisz modell
néhány lehetőség a választékból…

 A Steve Jobs féle üzletemberek (akiknek kínlódás az öltöny mellé egy nyakkendő választás és inkább puritán módon egy magasnyakú pólóban élnék le az életüket) és üzletasszonyok is tökéletesen meg vannak elégedve, hiszen a stylist leveszi a vállukról a nagy feladatot, hogy mit mivel párosítsanak – ami azért valljuk be sokunknak, főleg a női nem képviselőinek egy tortúra. És az idő pénz, ráadásul nem használjuk feleslegesen az energiánkat feleslegesnek tűnő döntések hozatalával.

No mit szól? Sikerült meggyőznöm? Kipróbálná Ön is? Még a tisztíttatással sem kell foglalkoznia. Csak visszaküldi a levetett holmit a dobozban. Vagy érte jön rendszerességgel a futár, ha úgy rendeli meg a webáruház csomagját.

Amiért Richard H. Thaler az idén közgazdasági Nobel-emlékdíjat kapott, azt az elvet Japánban már régóta alkalmazták.

Muraközy Balázs, az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontja Vállalati Stratégia és Versenyképesség kutatócsoport vezetője foglalta össze írásában mindenki számára érthetően és világosan Thaler kutatásainak eredményeit, amiből én most egy fontos momentumot szeretnék kiemelni.

És ez az ún. „kezdőkészlet-hatás”, azaz hogy többre értékelünk valamit, ami már a miénk, mint ami nem.

Mit jelent ez a felhőben tárolt ruhatár modell esetében? Nagyon egyszerű: amikor megérkezik a csomagunk, és felvesszük a ruhát, ami ne adj isten még egyszeriben a szívünk csücskében szállásolja el magát, akkor egyfajta kötődés alakul ki a ruha és a viselője között. Nem mindig persze, de ha különösen elnyerte a tetszésünket, akkor biztosan! Vagyis felébred bennünk a vágy, hogy MEGVEGYÜK azt a darabot, hogy máskor is fel tudjuk majd venni vagy mert különösen lenyűgözőnek látjuk benne magunkat.

És a weboldalunk természetesen nem zárkózik el ezen lehetőség elől sem, nem erőlteti a vásárlást, csak egyszerűen „odabiggyeszti” a gombot, hogy a szemünk előtt legyen.

Vagy egyszerűen csak felébredhet bennünk az érdeklődés, hogy ellátogassunk az általunk már kipróbált és jónak tartott márka weboldalára vagy elmenjünk közvetlen a shopjába szétnézni egy kicsit.

A modellnek nagy bizniszértéke van, természetesen nem csak ruhával működik, Japánban már így lakásokat is értékesítenek. Vagyis lakjon egy hónapig a mintalakásban, utána döntse el, hogy megveszi-e vagy sem. Még a havi rezsit is mi álljuk! – hangzik a szlogen. És az egy hónap alatt megismerhetjük, „belakhatjuk” a lakást, amitől aztán lehet, hogy nehéz lesz már megválni?

Ön mit venne kölcsön? Vagy messzebb megyek, mit adna kölcsönbe?

A japáni bizniszmodellek elsőre néha bizarrnak tűnnek, azonban jól átgondolt filozófia, marketingstruktúra és nem utolsó sorban bizalom van mögötte. Igen, csak úgy működik, ha megvan a bizalom mindkét oldalon, vagyis a szolgáltatást nyújtó és a szolgáltatást igénybe vevő között. A bizalom pedig nem csak úgy terem, hanem ki kell építeni. Mint minden üzletet.

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Médiasztárok az új-és a modern kori Japánban – második rész

avagy idol képzés tévé képernyő nélkül…

(A cikk első részét itt olvashatja.) http://japan-window.reblog.hu/mediasztarok-az-uj-es-a-modern-kori-japanban-elso-resz

 A másik nagyon fontos elem egy nő öltözködésében, a frizurája. Természetesen differenciált volt ez is, mint az öltözködés, korcsoport, társadalmi rang stb. szerint. Az alap struktúra adott volt, amire rájött a differenciált díszítés. Viszont ebben is úttörőként járt elöl Okita. Ő alkotta meg, és kezdte el viselni ugyanis azt a frizura-kompozíciót, ami napjainkban szinte mindannyiunk fejében él, ha egy gésát magunk elé képzelünk. Ez az ún. toróbin (nem a turbán elgörbült és kicsavart változata, csak hasonlít a szó hangzása.)

Bevallom, hogy engem mindig is nagyon foglalkoztatott, hogyan tornyosították fel széltében és hosszában is a japán nők a hajukat, amiről mint tudjuk a sajátjuk volt és nem paróka. Sokáig azt hittem, hogy csak azoknak lehetett ilyen frizurájuk, akiknek eleve sok és erősszálú hajuk volt. Bekenik, beolajozzák és úgy marad. A titokról azonban a lenti kép húzza le a leplet. Hajmerevítőt használtak és használnak ma is (bár ma már inkább egy kész, a fejre sipka szerűen ráhúzható parókát alkalmaznak). A kor hajmerevítője pedig a bálna bajusz, vagy teknőspáncélból készült merev hajráf volt. (Nehogy megkérdezze a kedves olvasó, hogy a bálnának még bajusza is van-e, nem tudom, de biztosan van neki, ha ezt használták akkoriban a nők.)

gésa tévé tvsprint
bálna bajuszt használtak hajmerevítőnek

gésa tévé tvsprint
Az elkészült frizura - pirossal jelezve ahogy a merevítő egy kicsit látszik

Nem lehet elmenni szó nélkül a smink mellett sem, ez volt az „oshiroi”, ami szó szerint fehér-et jelent, a régi japán nők alapózója volt, ami nem hiányozhatott egy magára valamit is adó nő sminkkészletéből.

gésa tévé tvsprint
oshiroi-t tartalmazó porcelán: a csomagolás mindig nagyon fontos volt, ahogy ez maradt igy a mai napig is.

Ugyanúgy rengeteg féle smink eszközt használtak, ahogy a mai kor asszonyai is, és ezeket egy smink ládikában tartották.

gésa tévé tvsprint
A régi japán nők sminkasztala, inkább ládikának mondható.

Külön érdekesség megfigyelni a képen arra a praktikumra való törekvést, hogy a ládikát úgy fordították mindig, hogy a fiókok oldalra essenek és nem pedig szembe a használójával. Ugye már ki is találta a kedves olvasó, hogy miért. (Ha még nem, megsúgom: azért, hogy minél közelebb lehessen hajolni a tükörhöz.)

gésa tévé tvsprint
Sminkasztal használat közben – korabeli pillanat

Kitagawa leghíresebb remekműve 1793-ból a „Korabeli három szépség” című munkája, melyen a XVIII. század végi (általa) legszebbnek és legkívánatosabbnak tartott nőtípusokat örökített meg egy képbe sűrítve.

gésa tévé tvsprint
 „Korabeli három szépség”-1793-ból

A kép tetején, központi helyen látjuk Tomimoto Toyohina-t (ejtsd: Tomimoto Tojohina) a szépséges gésát. Ő testesíti meg a celebet, mai kor szavával élve, itt nem a „foglalkozására” utalnék, hanem társadalmi pozíciójára és elismertségére. Személyét egyfajta kiegyensúlyozottság hatja át. A társadalmi státuszt a kép beállítása is visszaadja, Tomimoto alatt jobbra és balra a két teaházi lányka-arc, a két rivális látható. Mindkettő ugyanabból a társadalmi rétegből származik, a kissé kerekded bal oldali leány neveltetését tekintve talán magasabb helyet kellene, hogy elfoglaljon, de Kitagawa mester mégis a bal oldali lányt, Okitát helyezi egy picit magasabbra. Okita vetélytársa Takashima Ohisa (ejtsd: Takasima Ohisza).

Mindhármójuknak megvan a saját karaktere, amolyan szexepilje. Tomimotonál a hosszú orr, Takashimánál a gömbölyded formák a kicsi, pisze orral és Okitára pedig egy karakteres sasorr jellemző.

gésa tévé tvsprint
A három szépség balról jobbra: Ohisa, a gésa Toyohina és Kitagawa kedvence, Okita. Mindhármuknak megvan a jellegzetes karaktere.

Az ukiyo-e képek mindezen felül komoly gazdasági értékkel is bírtak, hiszen a reklám szórólapok szerepét is betöltötték. A kereskedőházak kemény fizettség fejében rendelték meg a rajzolóktól a portékáik reklámozásához a képeket sokszorosításra. Tehát a rajzoló megrajzolta a művét, amit aztán a faragó szakemberek fából kifaragtak (fadúcok) majd ebből készültek a nyomatok. Aztán ezeket még színes festékkel kifestették. Aprólékos, időt-és türelmet igénylő munka.

gésa tévé tvsprint
(reklám) szórólapok is készültek

Nem utolsó sorban pedig a szórólapokon kívül plakátokat is gyártottak hasonló céllal, a korabeli kereskedőházak így vívták meg egymással plakátháborúikat a vásárlók kegyeiért. Természetesen nem csak a rajzolók és a festők kapták így a megrendeléseket, hanem a képeken látható modellek is. És ha egy népszerű modell tekintett vissza mondjuk a kimono anyagárus kereskedés plakátjáról, az szinte biztos siker volt a portéka eladására. Érdemes megfigyelni, hogy bizony itt már keményen használtak logót, tudatosan alkalmazták a cég poszterein. (A lenti képen piros keret mutatja a logót, amit a cég reklám zászlóján és a poszter sarkában is láthatunk.)

gésa tévé tvsprint
Tudatosan használják a kereskedőházak logóikat a „plakátháborúban” és a modell-arcok reklámereje is felbecsülhetetlen.

Az ukiyo-e jelenség, mégha erősen sematizáltnak, az európai szemnek bizarrnak is tűnhetnek, egy fontos állomás a média fejlődési szintjein. Hasonlót más kultúrában is találhatunk, de vele ekvivalens megfelelőt aligha. A jelenkori japáni művészet, média is sok szempontból merít ezekből a hagyományokból.

A média, a televízió, a rádió mind-mind közösségépítő közvetítő csatornák. Jelen korunkban épp ezeknek a csatornáknak a forradalmát éljük, melynek kapujában már ott áll az új jelenség a mesterséges intelligencia képében.

Az eddigi legfőképp audiovizuális megjelenést egy teljesen új jellegű technikai lehetőség fogja felváltani. Vajon milyen szerepet kap ezután a televízió az életünkben? Már sokan mostanság is lemondanak a tévéjükről és csakis az általuk választott médiacsatornákon keresztül kommunikálnak a világgal. És ez nem csak Japánban van így, hanem a világon szinte mindenhol.

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Médiasztárok az új-és a modern kori Japánban – első rész

avagy idol képzés tévé képernyő nélkül…

 Kinek mi jut eszébe a média szó hallatán? A napi hírek, vagy a celebek, talán a rengeteg youtube csatorna, a facebook posztok az Instagram képek és sorolhatnám még talán sokáig a lehetőségeket. A média, mint információ közvetítő közeg az életünk elengedhetetlen részévé vált és felgyorsult világunkban immár annyi sok ágra szakadt szét, hogy egyszerűen követhetetlen. A köz és az egyén a média szintjén is ketté vált, a köztelevízió és az SNS (szociális network hálózat) külön-külön élik világukat, néha összefonódnak persze és egyértelműen óriási hatással vannak egymásra.

Szerepüket – a teljesség igénye nélül, én most három nagyobb csoportba osztanám, az egyik a hírforrás értékük, a másik a véleményformáló, vagy oktató és a harmadik a szórakoztató szerepük. A hírforráson belül is alkategóriákat említhetünk, többek között pl. sajtó-napi hírek, vagy tudományos-és ismeretterjesztő hírek és így tovább. Szerény véleményem szerint az információ közvetítésnek bizonyos értelemben nem csupán a puszta tények közlése lenne csak a feladata, hanem jó lenne, ha véleményformáló, vitakészséget fejlesztő, liberális módon oktató szerepre is determinálhatóvá válna.

 A média nagy-nagy birodalmának egyik talapzata a televíziózás. A tv-képernyő egyesíti magában a nyomtatott betű és az ingereket leginkább befolyásolni képes mozgókép világát. Megjelenése és folyamatos fejlődése az emberiség kultúrtörténetének egyik, talán legnagyobb mérföldköve volt.

A televíziózásnak vannak-e vajon regionális szabályai, földrészenként strukturális különbségei? Bizonyára vannak, ahogy földünkön különbségek vannak európai, ázsiai, amerikai, afrikai stb. kultúrkörök között, továbbá értékrendek és a vallás terén is.

Ebben az írásomban én most a televízió megjelenése előtti időszakot venném gorcső alá, és szeretnék rámutatni azokra az érdekességekre, amelyek – mint média elemek már megvoltak a televíziózás előtt is, azaz a televíziózás “hozzávalói” már bekészítve ott álltak, csak a technikai megoldás – az elektromos árammal működő doboz kellett ahhoz, hogy egy egésszé egyesítse magában a komponenseket.

 További specifikus jelenségeket is szeretnék bemutatni, melyek az európai kultúrkörben kevésbé voltak jellemzőek, ezekre inkább regionálisan csak Japánban találunk rá.

 Kezdjük is tehát, ugorjunk fejest a japán Edo-korba (1603-1868), ennek is az utolsó negyedébe. A kor talán legbefolyásosabb kulturális csatornája az ukiyo-e (ejtsd: ukijoe), (magyarul “lebegő világ képei”) festészet volt. (Az ukiyo-e irányzatról itt talál a kedves olvasó egy többé-kevésbé jó összefoglalót, akit bővebben érdekel, olvasson bele.)

 Amíg Európában a művészeteket mélyen átitatta a vallás, addig a japán kultúra bizonyos tekintetben független maradt a vallási befolyástól. Japánban a helyi sintoista vallás mellett csak a buddhizmust importálták olyan szinten, hogy az a mindennapokba is beívódjon. A buddhizmusnak pedig van egy olyan pozitív oldala, hogy inkább életszemléletnek fogható fel mintsem dogmák, előírások tömkelegének. Magyarán egyszerűen mondhatjuk, hogy buddhisták vagyunk vagy sem, ezt senki nem veszi jó, vagy rossz néven, csakis ránk tartozik. És egy ilyen szemléletbeli szabadság bizony hatalmas előnyt jelent kulturális téren is.

Visszatérve tehát az ukiyo-e képekre, ez a “lebegő” világ tulajdonképp egy buddhizmusból jött fogalom, vagyis azt takarja, hogy a világ nem egy statikus valami, hanem örök mozgásban, változásban lévő körforgás. Szinte lebeg, amiben az ember természetétől fogva meg akarja ragadni az örökkévalóságot. Ellentmondásként tűnik ez első hallásra, lényegét tekintve annyit jelent, hogy le akarjuk fényképezni a pillanatot, hogy azt kitűzve a falra újraélhessük amikor csak ránézünk. Éppen úgy, mint ahogy ma is tesszük az Instagramon, a facebook-on. Csak egy picit más céllal….

 Az ukiyo-e képek tehát visszaadták, hírértékkel szolgálva mindenkinek, aki csak a kezében tartotta őket, hogy az emberek min szórakoztak, min bánkódtak, egyáltalán hogyan éltek akkoriban. (Ma pedig ezek nekünk felbecsülhetetlen értékű kultúrkincsekké váltak.) Tulajdonképp a kor hang nélküli tévéképernyőjének szerepét töltötték be.

A Museum of Fine Arts, Boston honlapján közel 6500 ukiyo-e képet lehet megtekinteni, ezeket a jelenkor csúcstechnikájával digitalizálták, így élvezeti értékük a kor igényeit bőven kielégítik.

Ebből a kultúrkincsből szemezgetve én most Kitagawa Utamaro (ejtsd: Kitagava Utamaro)  bijinga (ejtsd: bidzsinga) sorozatára koncentrálva szeretném a témámat egy kicsit bővebben kifejteni. A bijinga, azaz a kor szépséges nőit és leányait ábrázoló fametszetek és festmények, amolyan japáni modern kori Marilyn Monroe-k, vagy Sarka Katák, Cintia Diktátorok, melyeket még fadúcos nyomtatással készült metszetekkel sokszorosítottak.

tvsprint ukiyo-e japán divat
bijinga, azaz a szépséges nőket ábrázoló kép: A kor három szépsége

A bijingák divatformáló szerepük mellett elbűvölték a férfiakat, példaértékűek voltak a nőtársak számára, és a képen szereplő hölgyek a kor idoljai voltak, akiknek bizony médiaértékük mellett gazdasági befolyással is rendelkeztek, hiszen egyúttal a kor kereskedőházainak a reklámarcai is voltak.

De kik is voltak ők valójában, hogyan lettek azzá amivé, hogyan éltek ezzel a teherrel, - ha az volt számukra egyáltalán?

Kitagawa Utamaru ukiyo-e festő, korának kiemelkedő mestere volt. Mondhatjuk úgy is mai szóval producer, menedzser, akinek jó szeme volt ahhoz, hogy meglássa mire harap a közönség. Az ő egyik híres felfedezettje, Naniwaya Okita (ejtsd: Nanivaja Okita) az edo-i (ma tokiói) Asakusa (ejtsd: Aszakusza ) templomnegyed egyik teaházának felszolgálólánya, akinek kisugárzása és aurája nem csak Kitagawát bűvölte el, hanem a teaház vendégeinek nagy részét is.

tvsprint ukiyo-e japán divat
Naniwaya Okita, Kitagawa mester "felfedezettje"

Kitagawa felismerte a lányban megbúvó lehetőséget és sztárt faragott belőle, amivel egyidejűleg saját művészetét is propagálta.

Ki volt ez a lány? A fennmaradt leírások szerint egy egyszerű család sarja, aki szépségével, kedvességével és nem utolsó sorban azzal vívta ki magának a figyelmet, hogy a teaház látogatóival rendkívül vendégszeretően bánt. Vonzotta magára a férfiak tekintetét, kitalálta gondolatukat, tudta és megjegyezte a törzsvendégek ízlését, ismerte gondjaikat és örömüket. Egyszerűen szólva nem csak esztétikai élményben részesítette őket, hanem éreztette velük, hogy fontosak a környezetüknek. Egy szépséges Csernus doktor japáni kiadásban.

Okita 13 éves korától 18 éves koráig volt a teaházának az arca, és nagyon is tudatában volt szerepével. Ez egy nagyon fontos momentum, hiszen ma is azok a sztárok tudnak csak igazán érvényesülni, akik tudatosan építik imidzsüket és nem bíznak semmit sem a véletlenre.

Kitagawa mester képek sokaságait festette a lányról különböző pózokban, különböző élethelyzetekben. A követőtábora pedig folyamatosan nőtt. Tudta Okita, hogy nem csak a férfiaknak kell imponálnia, hanem a női közönséget is meg kell szereznie magának. És ez, mint tudjuk talán a legnehezebb. A tükör előtt gyakorolta a pózokat, és kitapasztalta, hogy a nőket hogyan lehet „megfogni”. A marketingfogásai pedig bejöttek: rájött, hogy testének bájaiból csak keveset szabad megmutatnia nőtársainak, mindenekelőtt alázattal szinte már alázkodva kell kedvesen és visszafogottan kiszolgálnia őket, lesve minden extra kívánságukat.

Tanulmányozta saját magán azokat a vonásokat, amelyek bájossá tették. Ebben persze bőven segítette Kitagawa is, aki a képein nyilván az előnyeit hangsúlyozta ki. (Még nem Photoshoppolt, de bizonyára „retusált”, ahol kellett.)

A média nyelvén szólva tehát egy tudatos nő volt, pont az a típus, aki ma éveken át a tévéképernyőn tud maradni és legendává válni.

Tudatában volt annak is, hogy évekkel korábban őt megelőzően nagy népszerűségnek örvendett egy Osen (ejtsd: Oszen) nevű lány, aki szintúgy egy teaház arca volt és szinte festetlen arcával, természetes szépségével, vékonyka kecses küllemével bájolta el a vendégeit. Osen aztán nagyon ügyesen fordította ezt a hasznára, megalapozta jövőjét azzal, hogy egy jómódú férfihez, egy rajongójához tudott feleségül menni.

Okita szemei előtt is ez lebegett, ugyanakkor kétségek között gyötrődött mindig, amikor leveleket kapott férfi rajongóitól (a fanoktól), hogy vajon ők mit szólnának, ha megismernék a valódi Okitát? A teaházon kívüli arcát, a smink nélküli arcot, amikor álmosan felkel, vagy azt az arcot, amikor haragszik. Vajon akkor is rajonganának érte? Ők talán egy bálványt szeretnek, amit magukban építettek fel Okitáról.

Mintha csak a mai sztárok, sőt az örök sztárok kétségeit és gyötrődéseit hallanánk…!

Kitagawa újszerű promóciós fogása volt, hogy a képeire ráírta a modelljeinek a nevét is, amit addig mások még nem tettek meg. Ezzel egyszeriben már név szerint emlegette a közönség, hogy melyik modell alakját keresi a képeken.

tvsprint ukiyo-e japán divat
Okita neve olvasható (már) a képen.
(A felső kis képben van elrejtve, a szavak összeolvasásából lehet kivenni a nevet.)

Az idol tehát reális közelségbe került a rajongótáborral, csak el kellett menni a teaházba, hogy megnézzék, hogy találkozhassanak vele. Pont úgy, amikor megismerjük a sztárokat a tévén keresztül és aztán elmegyünk a koncertjükre, a színházba vagy ahol fellépnek, hogy valós realitásában is megismerhessük őket.

Okita másik óriási befolyásoló erejét a divat terén bontakoztatta ki. Kitagawa ezt is nagyon jól felismerte, többször készített róla egészalakos képet elölről is és hátulról is, hogy a női tábor alaposan tudja tanulmányozni Okita öltözködését is. Hogyan köti meg a kimonója övét (obiját), milyen hetykén, ráncokba szedve viseli a szinte földig érő köténykéjét, ezzel optikailag nyújtva magasságát és az összhatással egy visszafogott erotikus bájat is sugárzott. Úttörőként ő volt az első, aki földig érő köténykét viselt a kor addigi trendjével ellentétben, ami a térd fölött ért.

tvsprint ukiyo-e japán divat
Okita egész alakos képe. (A hölgyek számára léte olyan, mint ma a divatlapok)

A nők utánozni kezdték mozdulatait, öltözködését, sminkjét, hajviseletét. Szinte a Victoria Secret egyik angyala volt ő az edo-kori Japánban. Kitagawa munkái tehát a korszak egyfajta divatmagazinjának a szerepét is kitöltötték.

Érdemes talán a kor kimono mintáiról is pár szót szólni. A gazdasági megszorítások miatt betiltották a feltűnő, pazar mintákat. Viszont megvolt az igény arra, mint mindig általában, főleg a nők körében, hogy valamilyen módon kifejezésre juttassák egyéniségüket, hangsúlyozhassák fiatalságukat. Az Edo-komon, vagyis az edo-kori régi nyomott kimonominták nagyon rafináltan oldották fel ezt a feszültséget. Első látásra ugyanis egyszerű, szerény mintázatnak látszanak, ha azonban közelről, aprólékosan megszemléljük őket, akkor látszik, hogy mennyire alapos a kidolgozás és minél hosszabban nézzük az egészet, egyszer csak kivillan a beleszőtt rejtett minta, ami a luxust hordozta a viselője számára.

tvsprint ukiyo-e japán divat
(Edo komon) pl. a csíkos minta távolságtól függően változik, a virágos minta (egy mintának látszik, valójában sok apró virág)

tvsprint ukiyo-e japán divat
Okita viselete forradalmi a szürke narancssárga szín párosításával, amivel a megszoritások ellenére mégis hangsúlyozni tudta bájos fiatalságát. A narancssárga szin megjelenik a hajában viselt szalagon is.

Folytatása következik, ha kíváncsi a továbbiakra látogasson el hamarosan újra a www.japan-window.reblog.hu oldalra.

Köszönöm a figyelmet

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Az ördögi festők és mázolók csapata

avagy a csapat beugrik, ahol szükség van rájuk.

A litván Kaunas városkában az idén szeptember 2-től indult a Japán Hét, a japán kultúrát és a két nép barátságát idéző programokkal és rendezvényekkel.

Kaunas városa miért érdekes Japánban? A második világháború alatt itt működött egy csendes kis utcában a Japán Konzulátus, Sugihara Chiune (ejtsd: Szugihara Csiune) főkonzul vezetésével.

Sugihara Chiune önkéntes munka litván KaunasTokon Painters
A volt Japán Konzulátus a litván Kaunas város csendes utcácskájában.

Amikor a háború forgatagában a zsidóüldözés a tetőfokára hágott, zsidók tömegei ostromolták meg a konzulátusokat vízumért, a menekülés reményében. Ez történt a litván kisvárosban is, 1940. júliusa és augusztusa között közel 6000 embernek állított ki Sugihara átutazó vízumot. Éjjel-nappal rótta kézírással az engedélyeket, szinte nem is evett, nem is aludt a megszállottságtól. Tettét azóta is világszerte méltatják és a Távol-Kelet Schindlerjének is nevezik.

A vízumokat akkor a saját szakállára adta ki, a japán külügy természetesen nem adta meg neki az engedélyt, ill csak azoknak állíthatott volna ki átutazóvízumot, akik eleget tesznek a szükséges feltételeknek és előírásoknak. Mindenekelőtt pedig fel tudják mutatni a célországba szóló vízumot. Sugihara legnagyobb érdeme az, hogy felismerte a rendkívüli helyzetet – azaz nem a kézikönyvben leírtaknak megfelelően cselekedett, hanem ahogy azt a sors és és lelkiismerete megkívánta. Merész tettével 6000 ember életét mentett meg a biztos haláltól.

Sugihara Chiune önkéntes munka litván KaunasTokon Painters
Sugihara Chiune - a japán "Schindler"

A japán konzulátus épületének az állapota sajnos az idők folyamán eléggé megkopott, a litván kisváros büdzséje nem tette és teszi most sem lehetővé az épület karbantartását.

A hírről pedig a japán sajtóból értesült a TOKON PAINTERS vagyis az ördögi festő és-mázolók csapata. (Itt lehet megtekinteni a litván helyszínen készült képeket)

A csapat vezetője Ikeda Taihei (ejtsd: Ikeda Tájhej), akinek felmenői koreaiak. Ő maga már Japánban született, de hiába nevelkedett japán közegben, csak japán kultúrában, mégis gyerek korától kezdve sokszor érte megkülönböztetés a származása miatt. Nem találta igazán a helyét a társadalomban, amolyan kívülállónak, sehova-sem tartozónak érezte magát. Rájött, hogy ezen csakis egyedül, saját maga tud csak változtatni, azáltal, hogy a társadalom számára hasznos tevékenységet folytat és ezzel kivívhatja a társadalom megbecsülését. És ez az „azért is megmutatom” attitűd másoknak is megtetszett. A painters csapat létszáma már több mint 150 főre duzzadt, és a tagok nagy része olyan hasonló sorsú férfiak, mint Ikeda. Valamilyen okból a társadalom perifériájára szorult egyének, vannak köztük volt yakuza-tagok, börtönből szabadultak akiknek nehéz az újra beilleszkedés, vagy árvaházban felnőtt szakmunkások. Mindenkinek megvan a saját múltja, de ami közös erővel hajt előre mindenkit az ugyanaz: hasznossá válni a társadalom számára, és ezáltal kivívni az emberek megbecsülését és elismerését.

A Tokon Painters tagjai egyöntetűen társadalmi munkában dolgoznak. Belföldön is, ahogy külföldön is a japáni kultúr-emlékekkel valamilyen kapcsolatban álló létesítményeket újítanak fel saját költségükön önkéntes munkában.

Természetesen mindenkinek megvan a saját munkahelye is, amiből él, a Tokon Painters projektekben azok a csoporttagok vállalnak részt, akiknek épp ideje engedi. A költségeket is együtt dobják össze, mindenki annyit, amennyit tud.

Sugihara Chiune önkéntes munka litván KaunasTokon Painters
A Tokon Painters csapat egyik tagja munka közben- minden költséget ők állnak

A Japán Hét 2017. szeptember 2-án kezdődött Kaunasban, és a Tokon Painters csapat mintegy 50 fős brigádja szeptember 4-én kezdte meg a volt konzulátus épületének felújítási munkálatait. Az időjárás sajnos nem kedvezett nekik, volt olyan nap, hogy csak szinte álltak és amikor dolgozni tudtak, akkor teljes erőbedobással használtak ki minden percet. Tovább nehezítette a munkájukat, hogy a városi előírások szerint csak a helyi építőanyagokat és festékeket használhatták.

Nehézségek tehát bőven akadtak, de a brigád összefogott és "egy ember egy lélek" módjára megoldottak minden eléjük tornyosuló feladatot. Legfőképp, hogy versenyt kellett futniuk az idővel. A hét hamar letelt, de a volt konzulátus épülete már új fényben pompázott. A kitűzött terv, az épület külsejének teljes kimázolása megvalósult.

Mi abból az örömből merítjük az erőnket, ami a munka végén vár – mondja Ikeda, a csapat vezetője.

„Örülünk mi magunk is és örülnek azok is, akiknek munkánkkal segíteni tudunk. Mindennél többet jelent egy szívből jövő válveregetés, egy meleg kézfogás, amihez nem kellenek szavak. Ha külföldön dolgozunk, akkor megtapasztaljuk az érzést, hogy túllépve a nyelvi-és kulturális másságon, a társadalmi helyzetkülönbségeken, a bőrszínen és minden másegyeben, mindannyian ugyanolyan EMBEREK vagyunk ezen a földön. És ezt a nagyszerű érzést csakis így lehet megtapasztalni.”

Köszönöm a figyelemet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Szahalin balszerencséje végső soron szerencsét hozott Japánnak

Ön minek örül jobban? Ha hirtelen a nyakába szakad a jószerencse, vagy ha kézhez kapja a megérdemelt sikert? Ha egy kicsit komolyabban megvizsgáljuk a kérdést - mielőtt rávágnánk elsőre a választ, hogy persze a hirtelen jött szerencsének örülünk- érdemes elgondolkodni az alábbiakon.

A szerencse, mint tudjuk forgandó, de vajon miért tartja így a mondás? Egyrészről, amit az egyik ember szerencsének könyvel el, azt olykor a másik szerencsétlenségnek. Hiszen lehet, hogy az egyik ember épp a másik ember szerencsétlenségéből meríti a saját szerencséjét. Tehát minden nézőpont kérdése.

Másrészt viszont kísérletek igazolják, hogy az emberek többsége a szerencsének két fajtáját különbözteti meg: a bevezetőben említett váratlanul jött szerencsét, azaz például a főnyereményt a lottón, vagy hogy épp akkor jött a busz a zuhogó esőben, amikor a megállóba értünk. Ez tehát a tőlünk függetlenül bekövetkezett szerencse-változat. A másik szemléletmód az, amikor keményen dolgozunk a sikerért – nevezhetjük szerencsének(?), verejtékkel készülünk a felvételire vagy egy állásinterjúra. A sok mellettünk sorakozó ugyanolyan képességű vetélytárs közül azonban, - akik ugyanúgy keményen felkészültek, ahogy mi, és elvileg mindenkinek nyernie kellene, valamilyen „szerencse” folytán mégis mi kerülünk ki győztesen. A győztes tehát ezt a fajta szerencsét, (vagy sikert) ugye inkább úgy könyveli el, hogy megdolgozott érte, tehát bizonyos értelemben természetesnek veszi az elismerést, így az öröm sem váratlan. És amiért az ember keményen megdolgozott, abból nagyon nehezen akar csak engedni. Ezzel arra szeretnék utalni, hogy további kísérletek világítanak arra rá, hogy az ember adakozó kedve is jóval nagyobb, ha pl. a hirtelen jött szerencse-pénzből kérik adakozásra, hiszen nem olyan erős ilyenkor a veszteségérzet mint amikor keményen megdolgozik valamiért és azt veszítik el.

Hogyan motiválható vajon további sikerek elérésére az az ember, akit a társai úgymond szerencsés „fickónak” tartanak?

A szerencsés fickó alatt inkább egy tehetséget értenék. Az a gyerek például, amelyik kezdetben inkább veleszületett adottságai révén ér el látványos sikereket, vagy akiről azt tartják mások, hogy a szerencséjének köszönhetően került társainál jobb pozícióba, egy idő után kifullad. Mivel a tehetség önmagában nem elegendő. Jól motiválhatók az ilyen személyek, ha tudatában vannak annak, hogy amit eddig elértek, azt legfőképp az adottságaiknak és persze egy kicsit a szerencséjüknek is köszönhetik, viszont ezután tudatosan kell megdolgozniuk azért, hogy fenntartsák ezt az állapotot, ill. hogy tovább tudjanak fejlődni. Ezen a ponton tehát már el kell választani a vakszerencse és a siker fogalmát.

 De hogyan értékeljük vajon azokat a történéseket, történelmi eseményeket, amelyek néha látszólag tőlünk teljesen független események sorozataként történtek meg?

Csupán csak a vakszerencséről vagy épp balszerencséről van szó akkor, amikor némely történelmi esemény éppen úgy alakult ahogy az megtörtént? Kétségkívül történnek hátborzongatóan furcsa egybeesések, vagy akár lehetetlennek titulált momentumok. Balszerencsének tudható be az, hogy Lajos királyunk leesett a lováról a mohácsi csatában és épp a Csele pataknál történt vele mindez. Ha ugyanis épp nem ott esik le a lóról, hanem egy kicsit arrébb, akkor szerencsés és nem fulladásos halál okozza a vesztét….Fennállhatott volna tehát annak az eshetősége is, hogy életben marad, ugyanakkor megtörténhetett volna, hogy más módon esik el a csatamezőn. 

  A fenti okfejtést a továbbiakban a Szahalin szigettel történt események sorával szeretném vázolni és tovább gondolni. Az alábbiakban leírtak történelmi tények, bár az iskolákban nem tanítják Japánban sem és nem kap(ott ) nagyobb visszhangot azóta sem.

Képzeljük csak el a következő helyzetet: 1945. augusztus 15-én Japán kapitulált, a császár pedig a rádión keresztül közvetített beszédében adta ezt tudtul a japán népnek. A megfáradt nemzet pedig fellélegzett végre a háború okozta szörnyűségektől, a hosszú szenvedés után.

Japán akkori legészakibb szigetén, a (japánul)Karafuto szigeten (ma Szahalin) azonban az események más fordulatot vettek. Augusztus 16-án ugyanis a semmiből szovjet hajók jelentek meg az akkori Esutoru (ejtsd: Esztoru) kikötőváros közelében és kiprovokálták a japánoktól, hogy tüzet nyissanak rájuk. Az orosz flotta persze mindenképp támadott volna, a provokációjuk eredményessége azonban számukra szerencsés módon kapóra jött.

szerencse Szahalin szerencsesprint
Karafuto (ma Szahalin) szigetének Esutoru -kikötővárosa

Mi is történt tulajdonképp? Augusztus 15-én Esutoru városában az ott állomásozó japán katonák balszerencséjére áramszünet volt az egész városban, a császár rádióbeszédét tehát nem hallották, nem tudták, hogy Japán letette a fegyvert. A haderő felső vezetése pedig ezt eltitkolta a katonák és a lakosság elől.

A 16-án partra szállt orosz katonákra tehát a japán védelem, a háború végéről mit sem tudva, tüzet nyitott, ami szikra volt ahhoz, hogy meginduljon a már legitim orosz támadás úgy a levegőből, ahogy a tenger felől is.

A tokiói főhadiszállás ekkor már kiadta az egész ország egységeinek a parancsot, hogy a harcokat szüntessék be és a fegyvereket tegyék le. A gyalogság 88. légiójához, azaz a karafuto-i légió vezérkari főnökéhez, Suzuki Yasushi-hoz (ejtsd: Szuzuki Jaszusi) azonban az a parancs érkezett, hogy a végsőkig ki kell tartani és akár a szigeten lakók életének árán is meg kell védeniük Karafuto szigetét. Suzuki persze nem hitt a fülének, telefonhívást intézett Hokkaidó szigetére, ahonnan a parancsot kapta. Egyértelmű választ azonban nem kapott. A parancsot saját szakállára Higuchi Kiichiro (ejtsd: Higucsi Kiicsiró) adta ki, aki arra a gyanúra alapozta ezt a döntését, hogy vajon a Sztálin vezette szovjetek nem törnek-e be egészen Hokkaidó szigetéig? Tehát, hogy Higuchi biztosítsa Hokkaidót (ahol ő állomásozott) azt a parancsot adta a legészakabban fekvő Karafuto sziget katonai vezetésének, hogy harcoljanak tovább.

szerencse Szahalin szerencsesprint
A szovjet előrenyomulás (pirossal)-Karafuto alatt Hokkaido szigete látható.

Ekkor persze még sem Higuchi, sem Suzuki és egyáltalán senki sem tudta az égvilágon, hogy Sztálin és Truman egy titkos egyezséget kötött, amiben Truman odaígérte Sztálinnak Karafuto szigetét.

A sziget történetével kapcsolatban, tulajdonképpen nem újkeletű az orosz igény, nagyon is érthető, hogy Sztálin kapva kapott a kínálkozó alkalmon, hogy éppen most csapjon le rá.

A japánokra nézve ez a titkos egyezség ebben a pillanatban tehát egy balszerencsének is elkönyvelhető, ugyanakkor ismerve már a további eseményeket is kijelenthetjük, hogy aztán szerencsét hozott Japán számára.

Hogy miért? Előrevetítve az események menetét, azért mert épp ez az egyezmény állította meg Sztálint abban, hogy ne foglalja el Hokkaido sziget északi felét is.

De ne szaladjunk ennyire előre még. A karafuto-i japán katonai egység, mintegy 300 fő, megpróbálta felvenni a harcot az orosz túlerővel szemben. Azonban a szó szoros értelemben már nem volt mivel harcolniuk. Sem tank, sem repülő, sem fegyver, sem lőszer. És itt vette kezdetét a tragédia. A katonai vezetés Suzuki vezérkari főnök irányításával gerilla harcra kényszerítette a sziget civil lakosságát, nőket, gyerekeket és öregeket, hogy fegyverek híján dárdákkal, bambuszkardokkal, mérgezett nyilakkal(!) minden kiképzés nélkül harcoljanak a szovjetek ellen. Akit pedig nem soroztak be, az fejvesztve menekült dél felé, Hokkaido szigetére. A szovjetek pedig csak egyszerűen lemészárolták a fegyvertelenül menekülőket, és az őrült módon katonasorba kényszerített civileket.

Azok a menekülők pedig, akiknek sikerült kijutniuk a pokol gyűrűjéből, augusztus 20-ra érték el gyalogosan Maoka városát (ma Holmszk), ahol a pokol következő stációja várt rájuk.

szerencse Szahalin szerencsesprint
Maoka kikötőváros (ma Holmszk)-pirossal jelölve

A kikötővárosba megérkezett ugyanis a szovjetek 10 hajóból álló flottája 3500 katonával és a várost teljes tűz alá vették. Az értelmetlen öldöklés, fosztogatás nők és gyerekek mészárlása augusztus 22-ig tartott.

A kilátástalan helyzetben Suzuki vezérkari főnök ugyan próbált tárgyalni az oroszokkal, hogy szüntessék be a harcokat, hiszen a háború augusztus 15-vel véget ért. Válaszul persze kurtán csak azt kapta, hogy mivel Japán feltétel nélkül kapitulált, így azonnal tegye le a fegyvert és adja meg magát. Az oroszok az utolsó leheletig sarokba szorították Suzukit.

A karafuto-i 7 napos mészárlásban 5-6 ezer emberre becsülik az áldozatok számát japán részről.

De vajon miért kellett akkor ott 5-6 ezer ártatlan embernek meghalnia? A háború egészét nézve persze elenyésző számnak tűnhet ez az emberveszteség. De mégis! Ha nincs áramszünet 15-én Esutoru-ban, akkor vajon másképp alakultak volna-e az események? Az oroszok bizonyára mindenképp támadtak volna, hiszen Sztálin már ezt „lebeszélte” Trumannal. De talán nem ekkora áldozat árán vonulnak be és foglalják el a szigetet.

Aztán a szovjetek tovább nyomultak és bevették Hokkaido sziget északi felét is. Japán számára már megállíthatatlanok voltak. És ekkor, ebben a szerencsétlenül kilátástalan helyzetben történt meg a fordulat: Truman felszólította Sztálint, hogy vonuljon ki Hokkaidoról.

Már eldöntött tény volt ugyanis, hogy Japánt Douglas McArthur tábornok fogja megszállni teljes egészében és ebbe egész Hokkaido szigete is beletartozik. Sztálin tehát elégedjen meg Szahalinnal! A helyzet ezután konszolidálódott, Sztálin visszavonult és tervszerűen megkezdődött az ország amerikai megszállása.

  72 év után most is sok idős japán emlegeti úgy a háború végét, hogy milyen szerencse volt, hogy nem az oroszok jöttek be, hanem az amerikaiak! Ami utólag nézve kétségkívül igaz is. Japánnak szerencséje volt, hogy Amerikának az állt érdekében, hogy egész Japánt, az egész országot szállja meg. Ha nem így lett volna, akkor talán feldarabolódik, mint Korea.

Utólag talán könnyű okosnak lenni, hiszen előttünk van a végkifejlet. Nehéz azonban még most is feltérképezni az okokat, megérteni és összekapcsolni az érdekviszonyokat. Éppen ezért nehéz állást foglalni is. Véleményem szerint talán ettől is érdekes és hasznos a történelem tanulmányozása. Megtanulhatjuk, hogy hogyan kell nézni és vizsgálni az eseményeket, beleláthatunk az érdekek bűvös hálójába. És a tanultakat kisebb-nagyobb sikerrel kamatoztathatjuk a jelen eseményeinek alakításánál is.

 Ha felismerjük azt, hogy az adottságaink milyen érdekeket vonzanak, még ha az ellenségről legyen is szó akkor ezt egy kilátástalannak ítélt helyzetben is akár a magunk hasznára tudjuk fordítani. Az ügyes manőverezés mellett persze nem árt, ha a szerencse is mellénk szegődik….Higuchi altábornagy és Suzuki vezérkari főnök felismerése akkor hibásnak bizonyult.

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


A hiroshima-i atombombánál 70-szer nagyobb erejű bombák garmada

Az okinawa-i titok

Miért kell most NAGYON félnie a világnak? Kim Dzsongun legutóbbi nukleáris kísérlete megrengette a földet. Nem csak szó szoros értelemben, hogy még Magyarország is beleremegett, hanem politikai értelemben is. Vannak akik már egyenesen a harmadik világháború kitörését várják és vannak olyanok is, mint pl. Elon Musk, akik erősen megkérdőjelezik ezt.

Ami viszont biztos, hogy Japánban a déli okinawa-i szigeten, ahol a szigetnek mintegy negyedét még a mai napig is amerikai támaszpontok teszik ki, elképesztő mennyiségű atomtöltetek vannak vagy lehetnek.

amerikai támaszpontok okinawa atomrakéták

amerikai támaszpontok okinawa atomrakéták
Okinawa szigetének egynegyedét ma is amerikai támaszpontok teszik ki.

Sok japán, és persze a világ nagy része mit sem sejt erről. A történet tulajdonképpen a második világháború után kezdődött, bonyolultabban fogalmazva a második világháború lezárásában érdekelt két nagyhatalmi polarizáció által gerjesztett hidegháborúban teljesedett ki.

Miről is van szó tulajdonképpen?

Dióhéjban a történet: a háború után egyidejűleg kellett garantálni Japán biztonságát és az Egyesült Államok katonai jelenlétét a térségben. A szovjet és a kínai fenyegetettség egyre csak nőtt, amit tovább fokozott a koreai háború is (1950-53).

1953-ban a SZU sikeresen hajtotta végre hidrogénbomba kísérletét, 1954-ben pedig beállt a tajvani krízis. Eisenhower, 1953-as elnöki kinevezése után máris meghozta a titkos döntést, mi szerint a Távol Kelet pozícióját mindenképp ki kell használni a fegyverkezési versenyben.

A választás Okinawa szigetére (és a körülötte lévő kisebb szigetekre) esett. Stratégiailag a lehető legkiválóbb helyzetben van ez a sziget, hiszen könnyen megközelíthető volt (és ma is) a SZU,(ma Oroszország) Kína, és Korea. (Ma már ezen kívül Dél -Koreában is vannak támaszpontok.)

A lehető legnagyobb titokban indult meg tehát az atomtöltetek telepítése. Az 1962-es kubai válság idejére már 1300 db atomlövedék pihent a szigeten. Az indító gombokon a „HOT” felirattal, ami azt jelentette, hogy bármikor készek voltak megnyomni az amerikai katonák a gombot, ahogy megkapják erre a felsőbb parancsot.

Persze nem csak telepítették a rakétákat, hanem kemény hadgyakorlatozás is folyt. A Japánt akkoriban megszállt amerikai csapatok 70%-a Okinawa-n tömörült, és megkezdték a LABS -ként rövidített hadgyakorlatot is, melynek fő bázisa Iejima (ejtsd: Iedzsima) szigete lett. A LABS egy olyan repülővel végrahajtott hadgyakorlat, amikor a gép a radar elől elbújva a lehető legközelebb repül a földfelszínhez, majd a célpont közelében hirtelen magasba emelkedik és onnan bocsájtja a töltetet a célpontra.

amerikai támaszpontok okinawa atomrakéták
Az Okinawa-hoz közel eső kis sziget, Iejima a LABS hadgyakorlatok színtere lett.

amerikai támaszpontok okinawa atomrakéták
A képen a barna folt csak az „amerikai haderő létesítményét” tünteti fel, hogy valójában mi, azt csak nagyon kevesen tudják.

Az atomlövedékeket pedig olykor valódi bombák is „szimulálták”. Sem Okinawa lakossága, sem a környező szigeteken élők persze az égvilágon nem tudtak semmit sem az egészről. A gyerekek játszadoztak a lehulló amerikai teszt-bomba maradványaival, aminek végül bekövetkezett a szomorú végkifejlete. 1960-ban meghalt Iejimán egy fiatalember, akinek a halálát egy ilyen felrobbant bomba okozta. Gyermekes családját hagyta maga után, és a család azt hitte, hogy a második világháború idején egy fel nem robbant bomba okozta a halálát. Az igazságot könnyes szemmel és mérhetetlen haraggal vette tudomásul felnőtt lánya, aki a fent leírtakat nemrég tudta meg.

1957-ben lőtte fel sikeresen a SZU a Szputnyikot, a Föld első műholdját. Ez volt a pont az i-re, Amerika 10 megatonna nukleáris fegyvert vitt be a szupertitkos okinawa-i fegyver lerakatára. A lerakat tulajdonképp egy bunker szerű fegyverraktár volt Kadena kikötővárosban.

amerikai támaszpontok okinawa atomrakéták
Kadena kikötőváros- középen a támaszponttal

Természetesen az amerikaiak legnagyobb aggodalma az volt, hogy mi történne akkor, ha az ellenség Kadena várost támadná. A védelem biztosítása érdekében a sziget 8 kikötőjébe nukleáris tölteteket telepítettek, melyek szükség esetén kilövés után már a levegőben semmisítik meg az ellenséges rakétákat.

1959. júniusában történt egy szomorú baleset, amit Amerika hétpecsétes titokként kezelt és most sem veri nagydobra. Gyakorlatozás közben a naha-i támaszponton (Naha város Okinawa legnagyobb városa, itt van ma a híres naha-i reptér is) az egyik ilyen nukleáris töltet véletlen beindult és szerencse a szerencsétlenségben, hogy aztán robbanás nélkül az óceánban landolt. A balesetben egy amerikai katona életét vesztette. Az atomtöltetet a lehető legnagyobb titokban likvidálták aztán az óceánból.

Még 1951-ben kötötte meg Japán Amerikával az Amerikai-japán biztonsági egyezményt, melyet módosításokkal láttak el és ennek végleges változata 1960-ban az Amerikai-Japán Kölcsönös Együttműködési és Biztonsági Egyezményben öltött testet. Szó van benne természetesen a nukleáris fegyverekről is. De igencsak csalafinta módon egyeztek meg a felek. Ha Amerika nukleáris rakétákat akar Japánba telepíteni, azt mindenképp előzetesen meg kell tanácskoznia a japán kormánnyal. Okinawa szigetére azonban ez a kitétel nem vonatkozott. (Ekkor még Okinawa teljes mértékben amerikai fennhatóság alatt állt.) Hogy a japán kormány miért egyezett ebbe bele? Az a Japán, amely kétszer is elszenvedte az atomtámadást és a népesség zsigereiben van az atombomba iránti gyűlölet. Nos? Az ok igen egyszerű: egyfelől a japán kormány akkor még nem tekintette Okinawa-t a szigetország részének. Ez a megszállásból adódott helyzetének is köszönhető volt, ill. más okok is álltak mögötte amire most nincs idő kitérni. Tisztában volt azzal is, hogy bár a Honshú szigeten is van számos amerikai katonai bázis, a sűrűn lakott szigetre Amerika nem fog atomrakétákat telepíteni.

A másik, nyomósabb ok az volt, hogy Japán nem fegyverkezhetett (a második világháború után le kellett mondania a hadseregéről) így gyakorlatilag katonailag teljesen ki volt szolgáltatva az ellenségnek. Egyedül csak abban bízhatott, hogy szükség esetén Amerika megvédi. Bármi legyen is ennek az ára.

Az pedig nem volt csekély. 1960-ban kezdte bevinni az amerikai légierő a Mace-B-ket (hivatalos nevén MGM/CGM-13B rakéták) a japán bázisaira. Ekkor felröppent a hír az okinawa-i lakosság köreiben, hogy ezek bizony atomrakéták. Ekkor éleződött ki az ellentét az okinawa-i kormányzóság (vagy akkori nevén Ryúkyú (ejtsd: rjúkjú) szigeti Kormányzóság, mivel csak 1972-ben adta vissza Amerika Okinawa néven Japánnak a szigetét) és a tokiói japán kormány között. Okinawa természetesen minden erejével ellenezte (ahogy ellenzi most is az amerikai támaszpontokat, a lakosság életét megkeserítő -olykor áldozatokat követelő hadgyakorlatokat satöbbi) a rakétatelepítést, amit az akkori japán kormány külügyminisztere (KOSAKA Zentaró (ejtsd: Koszaka Dzentaró) a lehető leggyávább módon kezelt. Azt kérte ugyanis az amerikai külügyminisztertől, hogy Amerika ne jelentse be előzetesen, ha a rakétáit be akarja telepíteni, mert akkor Okinawa kormányzósága nála protestál, ami számára elég terhes. Amerika elképedve hallgatta ezt, és nem egyezett bele abba, hogy megszegje a ’60-ban kötött Egyezményt.

Az 1962-es kubai válság idején ugyanolyan végsőkig feszített helyzet uralkodott, ahogy talán most napjainkban is. Amerika akkor – a dokumentumok szerint, kész lett volna megnyomni az indítógombot, az együttes célpont a SZU és Kína volt.

1967-re elérte a töltetek száma Okinawa-n a 1300-at!!

Aztán a hidegháborús feszültség csökkent, Nixon elnök visszaadta Japánnak Okinawa-t, megígérte a nukleáris fegyverek leszerelését, de azért volt egy kitétele, ami formailag egy titkos záradékban öltött testet: szükségállapot esetén a nukleáris fegyverek visszakerülnek a kadenai, nahai és henokoi katonai bázisokra.

A probléma pedig az, hogy MOST szükségállapot van! Viszont nem tudja senki sem, hogy hol mennyi nukleáris fegyvert tárolnak.

És ahogy ezt a történetet én is leírtam, valószínűleg Kim Dzsongun is tisztában van mindezzel.

És csak remélni tudjuk tiszta szívből, hogy tisztában van a lehetőségeivel és tetteinek a következményeivel is.

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


A japán oktatáspolitika színe és fonákja- harmadik rész

A jukuk, (ejtsd:dzsuku) avagy az oktatási rendszer rákfenéje

A „jóshiki” létfontossága

A juku fogalma nem újkeletű, már a VIII. századtól létezett. Amikor még nomád magyar ősapáink a pusztákat járták, majd letelepedve államot kezdtek alapítani, a japán elit már jukukban mélyítette el a tudását. Ez az időszak a japán történelemben a Heian korszak (794-1185) volt. Neves írástudók és tanítók tartottak kiegészítő órákat lakhelyükön a diákjaik számára. Mai szóval élve amolyan fakultáció folyt, egy adott témában.

A jelen kor Japánjában egy sajátos formát öltött a juku. A közoktatás egy általános műveltséget, egyfajta minimum tudást ad a gyerekeknek. A minimum alatt nem a minőséget kell érteni, hanem inkább a mennyiséget. A kemény verseny a neves egyetemekre való bekerülésért az erre elszántakat a jukuba járásra ösztönzi. A juku tehát felkészítő lenne az egyetemi felvételikre? Csak részben. Jukuba járnak már az általános iskolások is, hogy a kötelezőn kívül minél több tudást gyömöszöljenek magukba. És itt jön be ismét a korábbi példa alapján az a tény, hogy sajnos ezt is túlzásba viszik. A jukuban a gyerek inkább egy adathalmazt szív magába, ami a tesztek kitöltéséhez kell.

iskolasprint
folyik a juku-ban a tanulás

A lexikai tudás mérése elsősorban a feleletválasztós tesztek kitöltésével zajlik. Ezt eddig is tudtuk Európában, DE !!! De nem csak erről van szó. Az általános iskolában a bizonyítvány NEM jegyadással sorolja be a diákot, hanem több szegmensből álló jellemzéssel. Ennek egyik része az érdemjegy helyett a „kiváló”, „jó” és a „lehetne jobb is” kategóriajelölés, egy viszonylag alaposabb tanári (írásbeli) jellemzés, ami konkrétan rámutat a javítanivaló hibákra, hogy a diák a legjobbat tudja kihozni magából.  Mindezen felül pedig van egy összesített diagram is, ami az adott félévben írt tesztek eredményeit mutatja átláthatóan. Az általános iskola még nem feltétlen a szigorú értelemben vett tanulásról szól. Nagyon sok iskolai program, rendezvény van, melyek tulajdonképp a tananyag részei. Ezeken a programokon keresztül tanulják meg, tapasztalják meg a gyerekek a társadalmi együttélés alapszabályait, az összetartás fontosságát, a konfliktuskezelést és a csapatmunka előnyeit. Nyilván már itt kijönnek a gyerekek közti egyéniségre jellemző különbségek, hogy ki a vezető típus, kinek vannak jó ötletei és hogy ki a bliccelő típus. A tanárnak inkább az a feladata, hogy irányítsa a gyerekeket. Az órákon – már egész kicsi kortól kezdve, az egyéni feleltetés (visszakérdezés) helyett inkább egy előre kiosztott témáról kell házi feladatként felkészülni a diákoknak, erről készítenek egy beszámolót, amit rövidebb-hosszabb „előadás” formájában adnak elő a többieknek. Ez az idősebb évfolyamokon már csoportmunkában folytatódik, melyben a diákok saját maguk osztják fel a feldolgozandó feladatot, a felmerülő kérdéseket megvitatják, véleményüket ütköztetik, és azután készítik el az összefoglalót, amit ugyancsak előadnak osztálytársaiknak. A tanárnak itt is egyfajta tanácsadó, ill. konferáló szerep jut, avagy buzdítja a nehézkesebb gyerekeket. Ez mindenképp megszívlelendő lenne a magyar oktatásban is. Nem csak az egyéni eredmény a fontos, hanem a csapatépítés is.

Az a közhely, hogy a japánok nem tudnak vitatkozni és hogy nem nyilvánítanak véleményt, szerintem abból fakad, hogy angol nyelven valóban nem nagyon akarnak megszólalni.

A japánok egymás között sem nagyon hangoztatják a véleményüket – hangzik el gyakran az európai kritika. Ennek véleményem szerint NEM kommunikációs okai vannak. A lehetséges okokra visszatérek majd egy másik posztban.

Az idő tehát véges, így az általános iskolában nem marad túl sok idő a kötelező tanterv bevésésére, ami azt vonja maga után, hogy a gyereknek jukuba kell járnia, ha a tempót tartani akarja. A jukuk is specializálódtak, attól függően, hogy ki milyen iskolában szeretne tovább tanulni. A juku-választék megszámlálhatatlan és természetesen az ár besorolásuk is. Rögtön felvetődik persze, hogy akkor pl. egy szerényebb módú családnak esélye sincs arra, hogy a jófejű gyerekét egyetemre, netalántán egy jónevű egyetemre írassa be? Bizony ez sajnos így van. Az ösztöndíjrendszer nagyon gyér, és csak ösztöndíjra alapozva nem lehet egy egyetemet elvégezni, saját tőke is kell. A kemény kapitalizmus szigorúan szelektálja a tanulni vágyókat. A helyzet azért nem reménytelen – és ez is egy japános jelenség, hogy próbál mindenre alternatívát nyújtani.

Ugyanis a kevésbé jómódúaknak még mindig ott vannak a távoktatási formák, amelyek jóval olcsóbbak a jukuknál. A gyerekek havi rendszerességgel megkapják postán a tananyagot, megcsinálják a kijelölt feladatokat, beküldik a megoldásaikat, amit a cég kijavítva visszaküld nekik. Persze itt fontos a motiváltság, hogy a gyerek hónapról hónapra csinálja is a feladatokat, a szülőknek is aktívabban kell noszogatni őket. Megjegyzem egyébként, hogy nagyon színvonalas tankönyvekkel, taneszközökkel dolgozik minden oktatással foglalkozó cég. Mivel nagy a verseny köztük a kliensekért, ezért érdekeltek abban, hogy érthetően magyarázó, a feladatokat alaposan gyakoroltató feladatlapokat készítsenek. A klienseket persze kemény marketingeszközökkel is bombázzák, de nem kínálnak zsákbamacskát.

Magyarországon talán még gyerekcipőben jár ez a fajta oktatási mód, de megérne egy kis energiát belefektetni a japán jukuk és távoktató iskolák stratégiáinak tanulmányozásába. Egyfelől még kiaknázatlan piac nálunk, másfelől jó irányba is stimulálhatja az állami közoktatást.

A japán iskolák, az oktatás maga spártainak tűnik vagy tűnhet első látásra a külföldiek szemében. Azok a szerencsések, vagy szerencsétlenek? – ítéljék meg saját maguk, akiknek volt alkalmuk gyerekkorukban japán iskolába járni bizonyára teljesen más szemmel nézték vagy gondolnak vissza a japán rendszerre. Ennek legfőbb oka az, hogy ők mint kívülállók, külföldiek kerültek be az iskolába.

A fentiekben én a japán oktatáspolitikát inkább objektív nézetből, az összefüggéseket keresve próbáltam vázolni. Tudom jól, hogy számos komponens kimaradt, a kreativitásra nevelés egy külön fejezetet érdemel. Talán majd később visszatérek rá egy másik bejegyzésben.

Zárásképpen annyit szeretnék az elmondottakhoz még hozzátenni, hogy az én véleményem szerint a japán oktatásrendszerben a japán gyerekek a lexikai tudás mellett a „jóshiki”-t (ejtsd: dzsósiki) tanulják meg, amit elég nehéz magyarra egy szóval lefordítani.

A jóshiki egy tudás, ami szerintem azt jelenti, hogy tudom azt, hogy nem illik tömött vonaton hangosan telefonálni, hogy tőlem telhetően a legjobb tudásommal dolgozom, hogy a cég sikeres legyen, hogy ha találok az utcán egy pénzzel tömött pénztárcát akkor nem teszem automatikusan zsebre, hanem leadom a legközelebbi rendőrörsön, mert valószínűleg keresi a gazdája és ha esetleg én is elvesztem máskor valamimet, akkor ezen az elven visszajuthat még hozzám és folytathatnám a sort. Egyszóval az a tudás, ami értékes emberré tesz a társadalom számára.

Magyarországon mindezt talán még a háború előtti nagypolgárság értékrendje képviselte valamilyen szinten. Érdemes lehet leporolni a régi értékeinket! Talán ebben is rejlik a poszt nyitókérdésére a válasz, hogy az európaiak munkaetikája miért marad el messze a japáni munkamoráltól. Amíg nem teszünk ellene valamit, addig sajnos ez így is marad.

Az első és a második rész itt olvasható:

http://japan-window.reblog.hu/a-japan-oktataspolitika-szine-es-fonakja--elso-resz

http://japan-window.reblog.hu/a-japan-oktataspolitika-szine-es-fonakja--masodik-resz

Vége

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


A japán oktatáspolitika színe és fonákja- második rész

A fegyelem határai

Az iskolai élet fegyelmezetten, szervezetten, már-már kézikönyvszerűen zajlik. Az óra meghajlással kezdődik és végződik úgy a tanár, ahogy a diákok részéről. Az állami általános iskolákban kevésbé, a magán általánosban és a 3 éves középiskolától egyöntetűen egyenruhát viselnek a tanulók. Ami nem iskolai köpeny, vagy szabadon választott fehér felső sötét alsó összeállítás, hanem az iskola által megjelölt egyenruha. Minden iskolának egyébként saját dizájnja van a szoknya hosszától az őszi pamutmellényre hímzett motívumig. És az egyenruhát minden diáknak meg kell magának vennie. Japánra viszont igaz a demokratikus jelző abban a formában, hogy minden iskolának MÁS az egyenruhája és a lányok közül sokan pl. az egyenruha dizájn alapján választanak iskolát. Nem vicc.

iskolasprint fegyelem klubtevékenység iskolasprint
minden iskolának saját "egyéni" egyenruhája van

A „Gleichschaltung”, azaz gleihsaltolás negatív kifejlettel ismerős sokunknak az európai történelemből. Felvetődik itt számomra egy komoly szociológia kérdés, mely szerint hol húzódik vajon a határvonal az autokrata arc nélküli egyentársadalom (lásd pl. anno Németország nemzetiszocialista irányvonala) és a demokratikus fegyelem-hű társadalom között? A válasz megér szerintem akár egy tanulmányt is, mindenesetre a japán társadalom bővelkedik a gleihsaltolásnak látszó elemekben.

iskolasprint fegyelem klubtevékenység iskolasprint
"Szeánszra" emlékeztető évnyitó egy tokiói állami középiskolában

Az általános iskola sportnapjának csúcsszáma a legidősebbek versenyszáma, az ún. „kibasen” (ejtsd: kibaszen), ami magyarul annyit tesz, mint lovas csata. Az egész iskola két táborra, a fehérekre és pirosokra (a testnevelésórán viselt szokványos piros sapka, és annak kifordított fehér változata) oszlik. Minden évfolyam minden osztályának a fele piros, a fele fehér. A sportnapon tehát az egyes évfolyamok osztályai a sapkájuk színe alapján sorakoznak fel. A megnyitón dobszó kíséretében a pirosok kihívják a fehéreket, és fordítva a „mi vagyunk a jobbak” és egyéb hasonlóak kántálásával.

A dobszó, a zászlólengetés egyfajta spirituális hangulatot kölcsönöz úgy a résztvevőknek, ahogy a nézőknek is.

A fent említett kibasen versenyszáma láttán én azonnal a Hitlerjugend fiataljainak hasonló sportszámára asszociáltam.

iskolasprint fegyelem klubtevékenység iskolasprint
A szóban forgó asszociáció

Ennek a versenyszámnak a gyökerei eredetileg a római kocsihajtásig tekintenek vissza, aztán később nemcsak a hajtókét, a kocsi szerepét is a gyerekek vették át.

Hangsúlyozom, hogy NEM szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, csak kísértetiesen hasonlít a kettő egymásra.

A kötelezővé tett szabadon választható klubok

Az iskolában is már komolyan jelen van a gyerekek között az alá-és fölérendeltség, ami tulajdonképpen az egész társadalmat átszövi. Az egyén életkorán túl meghatározó az, hogy egy tevékenységet milyen hosszú ideje, hány éve végez. Mindig a legfiatalabb, a legtapasztalatlanabb, az újonnan érkező kerül a legalsó szintre függetlenül a valódi életkorától. Az iskolában ugye annyival egyszerűbb a helyzet, hogy az évfolyamokba azonos korú diákok járnak.

A középiskolákban kezdődik el az ún. „bukatsu” (ejtsd: bukacu), ami szabadon választható klub-tevékenységet jelent. Papíron. Merthogy a valóságban nincs rá nagyon példa, hogy a diák ne tagozódjon be valamelyik klubba. Itt is él az előbbi megállapítás, hogy (liberálisan) a sok klub közül valamelyikhez csatlakozni KELL. A klubok 80-90%-a sporttevékenységet folytat, a fiatalságnak a mozgásra és sportra nevelése nagyon fontos szempontja az oktatásnak.

iskolasprint fegyelem klubtevékenység iskolasprint
bukatsu - iskolaudvaron edző fiúk
iskolasprint fegyelem klubtevékenység iskolasprint
a röplabdások klubja

Én ezt a koncepciót valójában egy jó dolognak tartom, -mégha az olvasóban esetleg ellenszenvet vált ki, a probléma inkább a néhol túlzásba vitt megvalósítással van csak.

A nyáron pl. volt egy eset, hogy az egyik iskola baseball csapatának edzője büntetésből 12 km futásra utasította az egyik klubtagot, mert az elkésett. A közel 40 fokos melegben a gyerek hőgutát kapott futás közben és kórházba kellett szállítani.A tanárt persze megrovásban részesítették és felfüggesztették az edzői tevékenységéből.Az effajta fegyelmezés és túlzott fegyelem-imádat a militarista kori Japán hagyományainak szétmorzsolt maradványa.

 A fegyelem megvonása a lazulást eredményezi – véli ma is sok cég-és gyárvezető. A probléma itt abban rejlik talán, hogy sokan nem tudnak vagy nem akarnak egy kiegyensúlyozott kompromisszumot találni az olykor értelmetlen fegyelem és a rugalmasság között. Ez mindenképpen egy óriási negatívum, olyannyira, hogy napjainkban sok vállalati alkalmazott életét keseríti ez meg és ígéretes, tehetséges fiatalok élete kerül vakvágányra e miatt. A gyermekvállalási kedvre és tovább megyek, gyermekvállalás lehetőségére is kihat, miután a rugalmatlan munkahelyek csak az elbocsátás opciójával szolgálnak, ha a nők bejelentik a terhességüket.

Az első rész itt olvasható:

http://japan-window.reblog.hu/a-japan-oktataspolitika-szine-es-fonakja--elso-resz

Folytatása következik.

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket

«
12

Japán-window

blogavatar

A Japán-window cikkeinek tartalma kizárólag japán forrásból, blogbejegyzésekből, hírportálokról, saját megélt tapasztalataimból vett információk alapján íródik. Minden olyan magánszemélynek, vállalkozásnak és egyéb szervezetnek szól, akiket komolyabban érdekel Japán, az országban rejlő lehetőségek, a régmúlt és a jelen történései. A szórakoztatás mellett célom az ötlet-serkentés, valós ismeretek terjesztése és esetleges üzleti lehetőségek generálása. A bloghoz tartozó facebook-oldal itt érhető el. https://www.facebook.com/Yanagisawa.Gyoengyi/

Utolsó kommentek

Feedek