Japán-window

A hiroshima-i atombombánál 70-szer nagyobb erejű bombák garmada

Az okinawa-i titok

Miért kell most NAGYON félnie a világnak? Kim Dzsongun legutóbbi nukleáris kísérlete megrengette a földet. Nem csak szó szoros értelemben, hogy még Magyarország is beleremegett, hanem politikai értelemben is. Vannak akik már egyenesen a harmadik világháború kitörését várják és vannak olyanok is, mint pl. Elon Musk, akik erősen megkérdőjelezik ezt.

Ami viszont biztos, hogy Japánban a déli okinawa-i szigeten, ahol a szigetnek mintegy negyedét még a mai napig is amerikai támaszpontok teszik ki, elképesztő mennyiségű atomtöltetek vannak vagy lehetnek.

amerikai támaszpontok okinawa atomrakéták

amerikai támaszpontok okinawa atomrakéták
Okinawa szigetének egynegyedét ma is amerikai támaszpontok teszik ki.

Sok japán, és persze a világ nagy része mit sem sejt erről. A történet tulajdonképpen a második világháború után kezdődött, bonyolultabban fogalmazva a második világháború lezárásában érdekelt két nagyhatalmi polarizáció által gerjesztett hidegháborúban teljesedett ki.

Miről is van szó tulajdonképpen?

Dióhéjban a történet: a háború után egyidejűleg kellett garantálni Japán biztonságát és az Egyesült Államok katonai jelenlétét a térségben. A szovjet és a kínai fenyegetettség egyre csak nőtt, amit tovább fokozott a koreai háború is (1950-53).

1953-ban a SZU sikeresen hajtotta végre hidrogénbomba kísérletét, 1954-ben pedig beállt a tajvani krízis. Eisenhower, 1953-as elnöki kinevezése után máris meghozta a titkos döntést, mi szerint a Távol Kelet pozícióját mindenképp ki kell használni a fegyverkezési versenyben.

A választás Okinawa szigetére (és a körülötte lévő kisebb szigetekre) esett. Stratégiailag a lehető legkiválóbb helyzetben van ez a sziget, hiszen könnyen megközelíthető volt (és ma is) a SZU,(ma Oroszország) Kína, és Korea. (Ma már ezen kívül Dél -Koreában is vannak támaszpontok.)

A lehető legnagyobb titokban indult meg tehát az atomtöltetek telepítése. Az 1962-es kubai válság idejére már 1300 db atomlövedék pihent a szigeten. Az indító gombokon a „HOT” felirattal, ami azt jelentette, hogy bármikor készek voltak megnyomni az amerikai katonák a gombot, ahogy megkapják erre a felsőbb parancsot.

Persze nem csak telepítették a rakétákat, hanem kemény hadgyakorlatozás is folyt. A Japánt akkoriban megszállt amerikai csapatok 70%-a Okinawa-n tömörült, és megkezdték a LABS -ként rövidített hadgyakorlatot is, melynek fő bázisa Iejima (ejtsd: Iedzsima) szigete lett. A LABS egy olyan repülővel végrahajtott hadgyakorlat, amikor a gép a radar elől elbújva a lehető legközelebb repül a földfelszínhez, majd a célpont közelében hirtelen magasba emelkedik és onnan bocsájtja a töltetet a célpontra.

amerikai támaszpontok okinawa atomrakéták
Az Okinawa-hoz közel eső kis sziget, Iejima a LABS hadgyakorlatok színtere lett.

amerikai támaszpontok okinawa atomrakéták
A képen a barna folt csak az „amerikai haderő létesítményét” tünteti fel, hogy valójában mi, azt csak nagyon kevesen tudják.

Az atomlövedékeket pedig olykor valódi bombák is „szimulálták”. Sem Okinawa lakossága, sem a környező szigeteken élők persze az égvilágon nem tudtak semmit sem az egészről. A gyerekek játszadoztak a lehulló amerikai teszt-bomba maradványaival, aminek végül bekövetkezett a szomorú végkifejlete. 1960-ban meghalt Iejimán egy fiatalember, akinek a halálát egy ilyen felrobbant bomba okozta. Gyermekes családját hagyta maga után, és a család azt hitte, hogy a második világháború idején egy fel nem robbant bomba okozta a halálát. Az igazságot könnyes szemmel és mérhetetlen haraggal vette tudomásul felnőtt lánya, aki a fent leírtakat nemrég tudta meg.

1957-ben lőtte fel sikeresen a SZU a Szputnyikot, a Föld első műholdját. Ez volt a pont az i-re, Amerika 10 megatonna nukleáris fegyvert vitt be a szupertitkos okinawa-i fegyver lerakatára. A lerakat tulajdonképp egy bunker szerű fegyverraktár volt Kadena kikötővárosban.

amerikai támaszpontok okinawa atomrakéták
Kadena kikötőváros- középen a támaszponttal

Természetesen az amerikaiak legnagyobb aggodalma az volt, hogy mi történne akkor, ha az ellenség Kadena várost támadná. A védelem biztosítása érdekében a sziget 8 kikötőjébe nukleáris tölteteket telepítettek, melyek szükség esetén kilövés után már a levegőben semmisítik meg az ellenséges rakétákat.

1959. júniusában történt egy szomorú baleset, amit Amerika hétpecsétes titokként kezelt és most sem veri nagydobra. Gyakorlatozás közben a naha-i támaszponton (Naha város Okinawa legnagyobb városa, itt van ma a híres naha-i reptér is) az egyik ilyen nukleáris töltet véletlen beindult és szerencse a szerencsétlenségben, hogy aztán robbanás nélkül az óceánban landolt. A balesetben egy amerikai katona életét vesztette. Az atomtöltetet a lehető legnagyobb titokban likvidálták aztán az óceánból.

Még 1951-ben kötötte meg Japán Amerikával az Amerikai-japán biztonsági egyezményt, melyet módosításokkal láttak el és ennek végleges változata 1960-ban az Amerikai-Japán Kölcsönös Együttműködési és Biztonsági Egyezményben öltött testet. Szó van benne természetesen a nukleáris fegyverekről is. De igencsak csalafinta módon egyeztek meg a felek. Ha Amerika nukleáris rakétákat akar Japánba telepíteni, azt mindenképp előzetesen meg kell tanácskoznia a japán kormánnyal. Okinawa szigetére azonban ez a kitétel nem vonatkozott. (Ekkor még Okinawa teljes mértékben amerikai fennhatóság alatt állt.) Hogy a japán kormány miért egyezett ebbe bele? Az a Japán, amely kétszer is elszenvedte az atomtámadást és a népesség zsigereiben van az atombomba iránti gyűlölet. Nos? Az ok igen egyszerű: egyfelől a japán kormány akkor még nem tekintette Okinawa-t a szigetország részének. Ez a megszállásból adódott helyzetének is köszönhető volt, ill. más okok is álltak mögötte amire most nincs idő kitérni. Tisztában volt azzal is, hogy bár a Honshú szigeten is van számos amerikai katonai bázis, a sűrűn lakott szigetre Amerika nem fog atomrakétákat telepíteni.

A másik, nyomósabb ok az volt, hogy Japán nem fegyverkezhetett (a második világháború után le kellett mondania a hadseregéről) így gyakorlatilag katonailag teljesen ki volt szolgáltatva az ellenségnek. Egyedül csak abban bízhatott, hogy szükség esetén Amerika megvédi. Bármi legyen is ennek az ára.

Az pedig nem volt csekély. 1960-ban kezdte bevinni az amerikai légierő a Mace-B-ket (hivatalos nevén MGM/CGM-13B rakéták) a japán bázisaira. Ekkor felröppent a hír az okinawa-i lakosság köreiben, hogy ezek bizony atomrakéták. Ekkor éleződött ki az ellentét az okinawa-i kormányzóság (vagy akkori nevén Ryúkyú (ejtsd: rjúkjú) szigeti Kormányzóság, mivel csak 1972-ben adta vissza Amerika Okinawa néven Japánnak a szigetét) és a tokiói japán kormány között. Okinawa természetesen minden erejével ellenezte (ahogy ellenzi most is az amerikai támaszpontokat, a lakosság életét megkeserítő -olykor áldozatokat követelő hadgyakorlatokat satöbbi) a rakétatelepítést, amit az akkori japán kormány külügyminisztere (KOSAKA Zentaró (ejtsd: Koszaka Dzentaró) a lehető leggyávább módon kezelt. Azt kérte ugyanis az amerikai külügyminisztertől, hogy Amerika ne jelentse be előzetesen, ha a rakétáit be akarja telepíteni, mert akkor Okinawa kormányzósága nála protestál, ami számára elég terhes. Amerika elképedve hallgatta ezt, és nem egyezett bele abba, hogy megszegje a ’60-ban kötött Egyezményt.

Az 1962-es kubai válság idején ugyanolyan végsőkig feszített helyzet uralkodott, ahogy talán most napjainkban is. Amerika akkor – a dokumentumok szerint, kész lett volna megnyomni az indítógombot, az együttes célpont a SZU és Kína volt.

1967-re elérte a töltetek száma Okinawa-n a 1300-at!!

Aztán a hidegháborús feszültség csökkent, Nixon elnök visszaadta Japánnak Okinawa-t, megígérte a nukleáris fegyverek leszerelését, de azért volt egy kitétele, ami formailag egy titkos záradékban öltött testet: szükségállapot esetén a nukleáris fegyverek visszakerülnek a kadenai, nahai és henokoi katonai bázisokra.

A probléma pedig az, hogy MOST szükségállapot van! Viszont nem tudja senki sem, hogy hol mennyi nukleáris fegyvert tárolnak.

És ahogy ezt a történetet én is leírtam, valószínűleg Kim Dzsongun is tisztában van mindezzel.

És csak remélni tudjuk tiszta szívből, hogy tisztában van a lehetőségeivel és tetteinek a következményeivel is.

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


A japán oktatáspolitika színe és fonákja- harmadik rész

A jukuk, (ejtsd:dzsuku) avagy az oktatási rendszer rákfenéje

A „jóshiki” létfontossága

A juku fogalma nem újkeletű, már a VIII. századtól létezett. Amikor még nomád magyar ősapáink a pusztákat járták, majd letelepedve államot kezdtek alapítani, a japán elit már jukukban mélyítette el a tudását. Ez az időszak a japán történelemben a Heian korszak (794-1185) volt. Neves írástudók és tanítók tartottak kiegészítő órákat lakhelyükön a diákjaik számára. Mai szóval élve amolyan fakultáció folyt, egy adott témában.

A jelen kor Japánjában egy sajátos formát öltött a juku. A közoktatás egy általános műveltséget, egyfajta minimum tudást ad a gyerekeknek. A minimum alatt nem a minőséget kell érteni, hanem inkább a mennyiséget. A kemény verseny a neves egyetemekre való bekerülésért az erre elszántakat a jukuba járásra ösztönzi. A juku tehát felkészítő lenne az egyetemi felvételikre? Csak részben. Jukuba járnak már az általános iskolások is, hogy a kötelezőn kívül minél több tudást gyömöszöljenek magukba. És itt jön be ismét a korábbi példa alapján az a tény, hogy sajnos ezt is túlzásba viszik. A jukuban a gyerek inkább egy adathalmazt szív magába, ami a tesztek kitöltéséhez kell.

iskolasprint
folyik a juku-ban a tanulás

A lexikai tudás mérése elsősorban a feleletválasztós tesztek kitöltésével zajlik. Ezt eddig is tudtuk Európában, DE !!! De nem csak erről van szó. Az általános iskolában a bizonyítvány NEM jegyadással sorolja be a diákot, hanem több szegmensből álló jellemzéssel. Ennek egyik része az érdemjegy helyett a „kiváló”, „jó” és a „lehetne jobb is” kategóriajelölés, egy viszonylag alaposabb tanári (írásbeli) jellemzés, ami konkrétan rámutat a javítanivaló hibákra, hogy a diák a legjobbat tudja kihozni magából.  Mindezen felül pedig van egy összesített diagram is, ami az adott félévben írt tesztek eredményeit mutatja átláthatóan. Az általános iskola még nem feltétlen a szigorú értelemben vett tanulásról szól. Nagyon sok iskolai program, rendezvény van, melyek tulajdonképp a tananyag részei. Ezeken a programokon keresztül tanulják meg, tapasztalják meg a gyerekek a társadalmi együttélés alapszabályait, az összetartás fontosságát, a konfliktuskezelést és a csapatmunka előnyeit. Nyilván már itt kijönnek a gyerekek közti egyéniségre jellemző különbségek, hogy ki a vezető típus, kinek vannak jó ötletei és hogy ki a bliccelő típus. A tanárnak inkább az a feladata, hogy irányítsa a gyerekeket. Az órákon – már egész kicsi kortól kezdve, az egyéni feleltetés (visszakérdezés) helyett inkább egy előre kiosztott témáról kell házi feladatként felkészülni a diákoknak, erről készítenek egy beszámolót, amit rövidebb-hosszabb „előadás” formájában adnak elő a többieknek. Ez az idősebb évfolyamokon már csoportmunkában folytatódik, melyben a diákok saját maguk osztják fel a feldolgozandó feladatot, a felmerülő kérdéseket megvitatják, véleményüket ütköztetik, és azután készítik el az összefoglalót, amit ugyancsak előadnak osztálytársaiknak. A tanárnak itt is egyfajta tanácsadó, ill. konferáló szerep jut, avagy buzdítja a nehézkesebb gyerekeket. Ez mindenképp megszívlelendő lenne a magyar oktatásban is. Nem csak az egyéni eredmény a fontos, hanem a csapatépítés is.

Az a közhely, hogy a japánok nem tudnak vitatkozni és hogy nem nyilvánítanak véleményt, szerintem abból fakad, hogy angol nyelven valóban nem nagyon akarnak megszólalni.

A japánok egymás között sem nagyon hangoztatják a véleményüket – hangzik el gyakran az európai kritika. Ennek véleményem szerint NEM kommunikációs okai vannak. A lehetséges okokra visszatérek majd egy másik posztban.

Az idő tehát véges, így az általános iskolában nem marad túl sok idő a kötelező tanterv bevésésére, ami azt vonja maga után, hogy a gyereknek jukuba kell járnia, ha a tempót tartani akarja. A jukuk is specializálódtak, attól függően, hogy ki milyen iskolában szeretne tovább tanulni. A juku-választék megszámlálhatatlan és természetesen az ár besorolásuk is. Rögtön felvetődik persze, hogy akkor pl. egy szerényebb módú családnak esélye sincs arra, hogy a jófejű gyerekét egyetemre, netalántán egy jónevű egyetemre írassa be? Bizony ez sajnos így van. Az ösztöndíjrendszer nagyon gyér, és csak ösztöndíjra alapozva nem lehet egy egyetemet elvégezni, saját tőke is kell. A kemény kapitalizmus szigorúan szelektálja a tanulni vágyókat. A helyzet azért nem reménytelen – és ez is egy japános jelenség, hogy próbál mindenre alternatívát nyújtani.

Ugyanis a kevésbé jómódúaknak még mindig ott vannak a távoktatási formák, amelyek jóval olcsóbbak a jukuknál. A gyerekek havi rendszerességgel megkapják postán a tananyagot, megcsinálják a kijelölt feladatokat, beküldik a megoldásaikat, amit a cég kijavítva visszaküld nekik. Persze itt fontos a motiváltság, hogy a gyerek hónapról hónapra csinálja is a feladatokat, a szülőknek is aktívabban kell noszogatni őket. Megjegyzem egyébként, hogy nagyon színvonalas tankönyvekkel, taneszközökkel dolgozik minden oktatással foglalkozó cég. Mivel nagy a verseny köztük a kliensekért, ezért érdekeltek abban, hogy érthetően magyarázó, a feladatokat alaposan gyakoroltató feladatlapokat készítsenek. A klienseket persze kemény marketingeszközökkel is bombázzák, de nem kínálnak zsákbamacskát.

Magyarországon talán még gyerekcipőben jár ez a fajta oktatási mód, de megérne egy kis energiát belefektetni a japán jukuk és távoktató iskolák stratégiáinak tanulmányozásába. Egyfelől még kiaknázatlan piac nálunk, másfelől jó irányba is stimulálhatja az állami közoktatást.

A japán iskolák, az oktatás maga spártainak tűnik vagy tűnhet első látásra a külföldiek szemében. Azok a szerencsések, vagy szerencsétlenek? – ítéljék meg saját maguk, akiknek volt alkalmuk gyerekkorukban japán iskolába járni bizonyára teljesen más szemmel nézték vagy gondolnak vissza a japán rendszerre. Ennek legfőbb oka az, hogy ők mint kívülállók, külföldiek kerültek be az iskolába.

A fentiekben én a japán oktatáspolitikát inkább objektív nézetből, az összefüggéseket keresve próbáltam vázolni. Tudom jól, hogy számos komponens kimaradt, a kreativitásra nevelés egy külön fejezetet érdemel. Talán majd később visszatérek rá egy másik bejegyzésben.

Zárásképpen annyit szeretnék az elmondottakhoz még hozzátenni, hogy az én véleményem szerint a japán oktatásrendszerben a japán gyerekek a lexikai tudás mellett a „jóshiki”-t (ejtsd: dzsósiki) tanulják meg, amit elég nehéz magyarra egy szóval lefordítani.

A jóshiki egy tudás, ami szerintem azt jelenti, hogy tudom azt, hogy nem illik tömött vonaton hangosan telefonálni, hogy tőlem telhetően a legjobb tudásommal dolgozom, hogy a cég sikeres legyen, hogy ha találok az utcán egy pénzzel tömött pénztárcát akkor nem teszem automatikusan zsebre, hanem leadom a legközelebbi rendőrörsön, mert valószínűleg keresi a gazdája és ha esetleg én is elvesztem máskor valamimet, akkor ezen az elven visszajuthat még hozzám és folytathatnám a sort. Egyszóval az a tudás, ami értékes emberré tesz a társadalom számára.

Magyarországon mindezt talán még a háború előtti nagypolgárság értékrendje képviselte valamilyen szinten. Érdemes lehet leporolni a régi értékeinket! Talán ebben is rejlik a poszt nyitókérdésére a válasz, hogy az európaiak munkaetikája miért marad el messze a japáni munkamoráltól. Amíg nem teszünk ellene valamit, addig sajnos ez így is marad.

Az első és a második rész itt olvasható:

http://japan-window.reblog.hu/a-japan-oktataspolitika-szine-es-fonakja--elso-resz

http://japan-window.reblog.hu/a-japan-oktataspolitika-szine-es-fonakja--masodik-resz

Vége

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


A japán oktatáspolitika színe és fonákja- második rész

A fegyelem határai

Az iskolai élet fegyelmezetten, szervezetten, már-már kézikönyvszerűen zajlik. Az óra meghajlással kezdődik és végződik úgy a tanár, ahogy a diákok részéről. Az állami általános iskolákban kevésbé, a magán általánosban és a 3 éves középiskolától egyöntetűen egyenruhát viselnek a tanulók. Ami nem iskolai köpeny, vagy szabadon választott fehér felső sötét alsó összeállítás, hanem az iskola által megjelölt egyenruha. Minden iskolának egyébként saját dizájnja van a szoknya hosszától az őszi pamutmellényre hímzett motívumig. És az egyenruhát minden diáknak meg kell magának vennie. Japánra viszont igaz a demokratikus jelző abban a formában, hogy minden iskolának MÁS az egyenruhája és a lányok közül sokan pl. az egyenruha dizájn alapján választanak iskolát. Nem vicc.

iskolasprint fegyelem klubtevékenység iskolasprint
minden iskolának saját "egyéni" egyenruhája van

A „Gleichschaltung”, azaz gleihsaltolás negatív kifejlettel ismerős sokunknak az európai történelemből. Felvetődik itt számomra egy komoly szociológia kérdés, mely szerint hol húzódik vajon a határvonal az autokrata arc nélküli egyentársadalom (lásd pl. anno Németország nemzetiszocialista irányvonala) és a demokratikus fegyelem-hű társadalom között? A válasz megér szerintem akár egy tanulmányt is, mindenesetre a japán társadalom bővelkedik a gleihsaltolásnak látszó elemekben.

iskolasprint fegyelem klubtevékenység iskolasprint
"Szeánszra" emlékeztető évnyitó egy tokiói állami középiskolában

Az általános iskola sportnapjának csúcsszáma a legidősebbek versenyszáma, az ún. „kibasen” (ejtsd: kibaszen), ami magyarul annyit tesz, mint lovas csata. Az egész iskola két táborra, a fehérekre és pirosokra (a testnevelésórán viselt szokványos piros sapka, és annak kifordított fehér változata) oszlik. Minden évfolyam minden osztályának a fele piros, a fele fehér. A sportnapon tehát az egyes évfolyamok osztályai a sapkájuk színe alapján sorakoznak fel. A megnyitón dobszó kíséretében a pirosok kihívják a fehéreket, és fordítva a „mi vagyunk a jobbak” és egyéb hasonlóak kántálásával.

A dobszó, a zászlólengetés egyfajta spirituális hangulatot kölcsönöz úgy a résztvevőknek, ahogy a nézőknek is.

A fent említett kibasen versenyszáma láttán én azonnal a Hitlerjugend fiataljainak hasonló sportszámára asszociáltam.

iskolasprint fegyelem klubtevékenység iskolasprint
A szóban forgó asszociáció

Ennek a versenyszámnak a gyökerei eredetileg a római kocsihajtásig tekintenek vissza, aztán később nemcsak a hajtókét, a kocsi szerepét is a gyerekek vették át.

Hangsúlyozom, hogy NEM szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, csak kísértetiesen hasonlít a kettő egymásra.

A kötelezővé tett szabadon választható klubok

Az iskolában is már komolyan jelen van a gyerekek között az alá-és fölérendeltség, ami tulajdonképpen az egész társadalmat átszövi. Az egyén életkorán túl meghatározó az, hogy egy tevékenységet milyen hosszú ideje, hány éve végez. Mindig a legfiatalabb, a legtapasztalatlanabb, az újonnan érkező kerül a legalsó szintre függetlenül a valódi életkorától. Az iskolában ugye annyival egyszerűbb a helyzet, hogy az évfolyamokba azonos korú diákok járnak.

A középiskolákban kezdődik el az ún. „bukatsu” (ejtsd: bukacu), ami szabadon választható klub-tevékenységet jelent. Papíron. Merthogy a valóságban nincs rá nagyon példa, hogy a diák ne tagozódjon be valamelyik klubba. Itt is él az előbbi megállapítás, hogy (liberálisan) a sok klub közül valamelyikhez csatlakozni KELL. A klubok 80-90%-a sporttevékenységet folytat, a fiatalságnak a mozgásra és sportra nevelése nagyon fontos szempontja az oktatásnak.

iskolasprint fegyelem klubtevékenység iskolasprint
bukatsu - iskolaudvaron edző fiúk
iskolasprint fegyelem klubtevékenység iskolasprint
a röplabdások klubja

Én ezt a koncepciót valójában egy jó dolognak tartom, -mégha az olvasóban esetleg ellenszenvet vált ki, a probléma inkább a néhol túlzásba vitt megvalósítással van csak.

A nyáron pl. volt egy eset, hogy az egyik iskola baseball csapatának edzője büntetésből 12 km futásra utasította az egyik klubtagot, mert az elkésett. A közel 40 fokos melegben a gyerek hőgutát kapott futás közben és kórházba kellett szállítani.A tanárt persze megrovásban részesítették és felfüggesztették az edzői tevékenységéből.Az effajta fegyelmezés és túlzott fegyelem-imádat a militarista kori Japán hagyományainak szétmorzsolt maradványa.

 A fegyelem megvonása a lazulást eredményezi – véli ma is sok cég-és gyárvezető. A probléma itt abban rejlik talán, hogy sokan nem tudnak vagy nem akarnak egy kiegyensúlyozott kompromisszumot találni az olykor értelmetlen fegyelem és a rugalmasság között. Ez mindenképpen egy óriási negatívum, olyannyira, hogy napjainkban sok vállalati alkalmazott életét keseríti ez meg és ígéretes, tehetséges fiatalok élete kerül vakvágányra e miatt. A gyermekvállalási kedvre és tovább megyek, gyermekvállalás lehetőségére is kihat, miután a rugalmatlan munkahelyek csak az elbocsátás opciójával szolgálnak, ha a nők bejelentik a terhességüket.

Az első rész itt olvasható:

http://japan-window.reblog.hu/a-japan-oktataspolitika-szine-es-fonakja--elso-resz

Folytatása következik.

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


A japán oktatáspolitika színe és fonákja- első rész

  Vajon a bennfentesek véleménye csak, hogy az európaiak munkaetikája messze elmarad az ázsiai és azon belül a japáni munkamorál mellett? Hogy egy Magyarországon szocializálódott ember azzal nem tudja felvenni a versenyt? Bármi is legyen az Ön válasza, az kétségkívül igaz, hogy egy országnak lételeme az oktatáspolitikája, az iskoláztatási rendszere, amely tulajdonképpen az adott ország imázsa és megítélésének alapja.

Úgy Magyarországon, ahogy Japánban is, jelenleg az oktatás reformok sorozatát éli. Ennek persze vannak politikai indíttatású okai, demográfiai okai, a globalizáció által kiváltott szemléletváltást igénylő okai, gazdasági okai és sorolhatnám még tovább a sort.

 Jelen írásommal betekintést szeretnék nyújtani – a teljesség igénye nélkül, a japáni oktatási rendszer pozitív és negatív szféráiba, el szeretném oszlatni az esetleges félreértéseket a japánok vitaképességének hiányáról és az olykor európai szemmel „hangyatársadalom”-nak bélyegzett jelenségekről.

 Külön kitérnék az iskolák szülői munkaközösségére – merthogy van ilyen is, az iskolai rendezvényekre, a fegyelemnek mint társadalmi szervezőerőnek a jelentőségére és nem utolsó sorban romboló hatására is. Az iskolarendszeren belül egymással párhuzamosan futó két képzési formára, (azaz a kötelező oktatás és az ún. juku (ejtsd: dzsuku) melynek antagonisztikus vonásai mégsem gátolják meg az embereket abban, hogy egy viszonylag stabil, jólműködő társadalmi szerkezetben élhessenek. A kötelező oktatást színesíti a kemény kapitalizmus, az állami és a magániskolák ( és óvódák) egymás mellett futó jelenségével. A rendszer tehát szövevényes, de kezdjük is talán egy rövid

Történeti visszatekintéssel

Japánban a mai értelemben vett oktatás a Meiji (ejtsd: Mejdzsi) korszaktól vette kezdetét. Természetesen már azelőtt is viszonylag szervezett formában zajlott az iskoláztatás a szigetországban, legfőképp az írás-olvasásra és a számolásra fókuszálva. Ebben az országban a latin helyett a kínai írás és szövegek olvasása jelentette a műveltség felsőfokát.

A Meiji korszak (1867-1912), vagyis Meiji császár uralkodásának időszaka egy új fejezetet nyitott a japán történelemben, ezt a korszakot a restauráció vagy modernizáció korszakának is nevezhetjük. Ekkor nyitotta meg Japán az ország kapuit a nyugati civilizáció előtt, és ezzel beindult az iparosodás, megreformálták a közoktatást és az élet alapjaiban változott meg. Szinte egyik napról a másikra. Sarkítottan szólva olyasféleképp lehet ezt elképzelni, mint mondjuk amikor Magyarországon 1945. tavaszával kezdetét az vette „új” rendszer. Csak a két országban más-más végkifejlettel halad tovább az élet….

Ma a közoktatás a 6-3-3 + szakiskola vagy főiskola vagy egyetem rendre épül, ahol a számok az éveket jelölik. Ebből kötelezően elvégzendő mindenki számára a 6 éves általános iskola és az ezt követő 3 éves ún. középiskola. Ezeket a tanköteles éveket eltölthetik a nebulók magániskolákban, melyek borsos tandíjjal terhelik a szülő pénztárcáját, avagy állami ingyenesen elérhető iskolában. Persze ez is csak elvileg ingyenes, a gyakorlatban az iskola számára külön bankszámlát kell nyitni, ahonnan adott rendszerességgel veszik le a szükséges költségeket. Ennek mértéke a lakóhely szerinti prefektúra, azon belül város és azon belüli kerület költségvetésétől függ. Tokióban pl. 23 kerület van, és a belvárosi kerületek jóval gazdagabbak a külsőbb kerületeknél, ami pl. a közlétesítmények, sportcentrumok, művelődési házak, könyvtárak stb. számában is mérhető. (Hogy az egyes kerületek között miért van  gazdasági különbség, a sok más ok közül pl. az adózási rendszernek is köszönhető. A jövedelemadó alapján ugyanis a kerületben lakó állampolgároknak és az oda bejelentett cégeknek „kerületnek járó” adót kell fizetniük az államnak befizetendő jövedelemadójuk mellett. Ahol tehát több cég, vállalkozás működik és jómódúbb lakosok élnek, az a kerület értelemszerűen gazdagabb. )

Mindennek ellenére túl nagy különbségek nincsenek az állami iskolák között se a felszereltséget tekintve, sem pedig az oktatáspolitikát – legalábbis eddig így volt. Gyakran emlegetik, hogy Japánnak többé-kevésbé sikerült megvalósítania Lenin álmát a szocialista, osztálykülönbségektől mentes, egyenlő társadalomról. Ebben van némi igazság, én inkább azonban azt mondanám, hogy EDDIG (azaz a globalizáció kezdetéig) Japánban sikerült felépíteni egy „egészséges” kapitalizmust az egyén érdekeit, helyzetét és boldogulását védő és elősegítő szocialista jellegű vonásokkal. És ez mindenképp dicséretet érdemel, és bizony van mit tanulmányozni rajta.

 Itt is egyfajta központi tanterv alapján tanítanak és külön dicséretreméltó az, hogy Japánban nem létezik az analfabetizmus, ill. a száma elhanyagolhatóan csekély.

A szülői munkaközösség

A japán szülőknek teljesen természetes, hogy az állami iskoláknak is fizetniük kell, így volt ez régen is, aztán a fent említett Meji korban is és a világháború után is. Az alapelv tehát az, hogy a lakóhely körzete és a szülők együttesen állják a gyerekek oktatását. Ebből a gazdasági támogatási formából nőtte ki magát amerikai mintára a japáni szülői munkaközösség rendszere a háború után. 1946-ban készült egy amerikai jelentés arról, hogy Japánban PTA szerű szerveződések lelhetők fel. Ezek voltak az ún. „Támogató Csoportok”, „Szülői Közösségek”, „Édasanyák Gyűlése”. A PTA (a parent-teacher associaton vagyis a szülő-tanár szervezet) eredetileg amerikai találmány, 1897-ben két anyuka hívta életre az USA-ban.

Japánban 1952-re nyerte el mai formáját, de a kezdetekben CSAKIS az oktatás anyagi támogatását szervezték, az oktatásba, ill. az iskola életébe nem szóltak bele.

A funkciójuk az évek során kibővült, a tanárok mérhetetlen leterheltsége miatt is, az iskolai rendezvények megszervezésében és lebonyolításában oroszlánrészt vállalnak. Az elv tehát meggyőző, a kivitelezés viszont maga a horror. Örömömre vagy talán szerencsétlenségemre, részem volt az általános iskola szülői munkaközösségének legimpozánsabb rendezvényének, a sportnap levezénylésének munkájában.

Alapból úgy indul az egész, hogy meg kell választani a szülői értekezleten az éves tagokat. Van gazdasági felelős, programkoordinátor stb. és kineveznek az egyes rendezvényekhez munkacsoportokat, amelyen belül szintúgy lebontják személyekre az elvégzendő feladatokat. Olyan esetekben, amikor az anyukák ún. hivatásos háztartásbeli státuszban vannak – azaz nem dolgoznak, csak a háztartást vezetik, kifejezetten élmény lehet az illetőnek ez a fajta megpróbáltatás, mert újra „csilloghat”, mint amikor még dolgozott. Napjainkra azonban már kisebbségbe szorultak ezek a hivatásos háziasszonyok, egyre több családban KELL, hogy dolgozzon mindkét szülő ahhoz, hogy az életszínvonalukat tartani tudják.

 És bizony egy teljes munkaidős munka mellett nem egy leányálom, ha még megválasztják az embert szülői munkaközösségi tagnak. Magyarán, már nem akarja önkét senki sem vállalni a feladatokat, vagy pedig tolongás van az egyszerűbbnek mondható feladatkörökért. Abból kiindulva, hogy az iskolai évek alatt legalább egyszer mindenkinek KELL valamit vállalni.

A sportnap nem épp egy könnyű feladat. Persze jelentkező sincs rá, így lép érvénybe a B terv, azaz a sorshúzás. Aki pedig a rövidebbet húzza, legyen az akár tátogó külföldi, akár minden percében dolgozó anyuka, annak teljesítenie kell a rá kirótt feladatot. Naná, hogy én húztam a rövidebbet. Kifogás pedig nincs. Kíváncsian vártam a fejleményeket. Rövidesen megkaptam a koordinátortól az éves gyűlési napok dátumait és hogy konkrétan milyen munkát osztottak rám. Gyűlni szinte minden héten kellett, péntek este vagy szombat délután. Naivan azt gondoltam, hogy elég, ha a rám eső feladat megbeszélésekor ott vagyok így aztán nem nagyon jeleskedtem a létszámolvasáskor. Ami rögtön fel is tűnt, megkaptam a fejmosást. Elmentem a következő szombati gyűlésre, amit 14 órai kezdéssel hirdettek. Az anyukák többsége 2 után jelent meg szatyrokkal, uzsonnás táskákkal. Néztem, mint Rozi a moziban, hogy mi lesz itt? Hát felkészültek, ha megéheznének. Tessék??- gondoltam magamban, aztán kezdetét vette az idők végezetéig tartó gyűlés, amit az iskola gondnoka szakít meg a kulcscsomója rázásával, hogy ideje bezárnia az iskolát. Minden egyes részletet, apróságot lebeszéltek, hogy ki hol álljon, hogy a ponyvát milyen szögben hova terítsék stb. Balga módon közbe szóltam, hogy nézzük meg a tavalyi leírást – mivel minden évben készül az adott munkaközösség által egy jelentés a programmal kapcsolatos teendőkről, felmerült problémákról stb. és az alapján gondoljuk ki a mi saját változatunkat. Úgy ahogy volt udvariasan visszautasították a felvetésemet azzal, hogy nem szabad eltérni a hagyományoktól. Vitázni nagy értelme nem volt, ugyanakkor érdekes módon azt vettem észre, hogy voltak, akikre „hatott” a felvetésem és szépen lassan a tavalyi év mintái alapjaira építkezve kezdték a saját feladatukat koordinálni. De ezt ugye nyíltan egy szóval sem mondták ki, nem szálltak szembe senkivel és semmivel, csak szépen tették a feladatukat úgy, hogy hagytak maguknak mozgásteret is.

iskolasprint oktatáspolitika iskolasprint
PTA gyűlés

Havonta egyszer kénytelen voltam elmenni és én voltam az első, aki a gyűléseken felállt, hogy most már hazamegyek és nem hallgattam végig minden jelenlevő feladatkörét stb. Mondván elég, ha tudom, hogy nekem mit kell csinálni.

Az, hogy mindenki ott van és mindent végig hallgat, annak a célja az, hogy ha váratlan dolog történik, akkor valaki más is be tudjon ugrani a helyére. A filozófia ez, a valóságban azonban nem szupermenek ülnek ott, tehát jó, ha a saját feladatát tudja az ember. Ez a modell érvényes a vállalati megbeszélésekre és az iskolai élet egészére is. Ágálni ellene nem nagyon érdemes, paradox módon azonban a legtöbb japán is utálja ezt. Hogy miért nem változtatnak? Mert a hagyomány az nagyúr, másrészről pedig mivel minden mindennel összefügg, nem olyan könnyű megtalálni a középutat.

A sportnap kiválóan sikerült. Mégiscsak igaz lenne, hogy a cél szentesíti az eszközt?

Folytatása következik.

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Miért kell nekünk a béke? MÁSODIK RÉSZ

Hogy a bomba erejét a lehető legnagyobb hatásfokkal tudják tesztelni minél több emberre volt szükség. A Hiroshimai Városházán létrehozott Big Data ugyanarra a várostérképre több dimenzióban gyűjtött be különböző témákban az adatokat: feldolgozták pl. az áldozatok halálának okát, módját, körülményeit és a pontos helyszínt valamint időpontot. Az adatcsoportokat különböző színekkel jelölték meg a térképen, majd az egyes dimenziókat egymásra tették. Az eredmény hátborzongató lett. Vajon miért is kellett azt a bombát reggel 8:15-kor a városközpontra ledobni? A Big Data egyértelmű választ adott erre (is). A külvárosokból az emberek ugyanis a városközpont felé özönlöttek, a legtöbb ember ebben az időben érte el a központot. A bomba becsapódásánál és az attól számított 2,5 km sugarú körben 53644 ember lelte szinte azonnal a halálát. A halál okának a legtöbb esetben azonnali elégést, ill. összenyomódást adtak meg. Az összenyomódás alatt azt kell érteni, hogy a nagyobb betonépületek összedőltek és maguk alá temették a bent lévőket, vagy a törmelékek alatt még esetlegesen életben maradottak a robbanás utáni tűz martalékává váltak.

 Aztán rávilágított a Big Data a következő tényre: a robbanás utáni harmadik napra a túlélők halálozási aránya nagymértékben megugrott. (Ez már az előbb említett 2,5 km sugarú körön kívülre érvényes, a becsapódási ponttól 500 méterenként távolodva.) Ennek oka pedig a következő volt: egyidejűleg érintette a legtöbb embert az égési sérüléseik elfertőződése, ill. hogy testük érhálózata felszakadt. A jelenséget egy japán kutatócsoport szimulálta, a bomba becsapódása nem csupán vakító fénnyel járt, hanem akkora hővel, hogy az emberek vére a szó szoros értelemben felforrt, ami az érfalat felszakította.

#Japán #Barack Obama #black rain

Aki mindezen túl a robbanás után egy héttel még életben maradt, arra aztán a sugárfertőzés szindrómái vártak, melynek súlyosságától függően az áldozat vagy eltávozott végleg, vagy egészségileg károsodottként ugyan, de életben maradt.

 A következő figyelemreméltó jelenség is kirajzolódik a Big Data felméréséből. Sok olyan személy is életét vesztette mintegy 2 héttel a robbanás után, akik valójában sokkal messzebb, mint 2,5 km tartózkodtak a robbanás helyszínétől. Az ő halálukat a következő okozta: a robbanás után bementek Hiroshima központjába, a kórházakba szeretteik keresésére indultak és ez alatt szívták be a rádióaktív anyagokat, ami náluk belső sugárfertőzést okozott. Ezek az emberek augusztus vége felé hirtelen vérezni kezdtek, hullani kezdett a hajuk és mérhetetlen kínok között távoztak az élők sorából. A családtagjaik értetlenül álltak a jelenség előtt és a ma is élő szemtanúk könnyel teli visszaemlékezései szívszorítóan hatnak a hallgatóságra.

Akkor ugyanis még nem tudtak semmit az ég világon a rádióaktív szennyeződésről, csak álltak tehetetlenül a jelenség előtt.

A következő halálozási ok pedig az ún. black rain=fekete eső jelenségéből fakadt. Vagyis a bomba radióaktív részecskéi bekerültek a légáramba, esőfelhőbe és azokon a távolabbi területeken, ahol rádióaktív eső esett, ott is megjelentek a halálos áldozatok.

Tavaly Barack Obama, volt amerikai elnök ellátogatott Hiroshimába és beszédében együttérzését fejezte ki az áldozatok hozzátartozóinak és ő maga is az atommentes világbéke mellett foglalt állást. A ma is élő túlélők nem is talán bocsánatkérést vártak az évek során, hanem azt az állásfoglalást, hogy a világon soha többé semmilyen körülmények között senki ne vessen be az emberiség ellen atomfegyvert. És Obama talán teljesítette akkor részben a vágyukat. A túlélők többsége túllépett már a gyűlölet, undor és utálat korlátain, már tudják, hogy a történteket nem lehet a visszájára fordítani. Amit egyedül tehetnek az az, hogy amíg élnek továbbadják történetüket a jövő új generációinak, hogy ők legalább a szavak segítségével éljék át a történteket és soha de soha ne lépjenek a háború útjára.

Emir Kusturica legutóbbi filmjének, a Tejben, vajban, szerelemben c-ű alkotásának egyik mondata jutott most eszembe spoilerkedés nélkül: amikor a főhős elveszti szerelmét és ő maga is meg akar halni, akkor visszarántja a juhpásztor és azt mondja neki, hogy miért akarsz meghalni? Akkor ki fog emlékezni arra a gyönyörű nőre, akit annyira szerettél?

 Talán szürrealista, de tudat alatt lehet, hogy sokan, akik elszenvedték az atombombát, mindazok, akik túlélték a koncentrációs táborok gázkamráit, a munkatáborokat a Gulágon és folytathatnám a sort, mind-mind valami hasonlóért választották az életben maradást.

Több atomtámadásnak egyszerűen nem lehet, nem szabad történni a földön. És főleg nem egy Kim Dzsongun elborult döntése miatt.

Hát ezért kell talán nekünk most inkább a béke!

#Japán #Barack Obama #black rain

Vége

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Miért kell nekünk a béke? ELSŐ RÉSZ

Japán szomszédságában Kim Dzsongun észak-koreai vezető ismét rakétákat lövetett ki, amelyek a Japán-tengerben landoltak. Most a legutóbbi már az északi Hokkaido szigetet átszelve, a Csendes-óceánban. Július óta folyamatosan provokál. És az átlagember is már kezd gyanakvóan aggódni, sőt túllépve ezen, kezd komolyan félni. De miért is? Mert felröppent a hír, hogy Kim Dzsongun már atomtöltettel is el tudja látni azokat a rakétákat. És az atom, az nem játék. Japán különösen érzékeny az atomra, nemcsak felvételekről vagy hallomásból tud róla, hanem mert az egyetlen olyan ország a Földünkön, ahol 72 évvel ezelőtt ártatlan emberek sokasága élte át miatta a poklok poklát.

Azóta is minden évben megemlékezik Japán a hiroshima-i és a nagasaki-i borzalmakról. Mindenekelőtt egyperces néma csenddel, visszaemlékező beszédekkel és a világbéke fontosságának hirdetésével. A hiroshimai áldozatok összlétszáma 140 ezerre tehető.

#japán #Kim Dzsongun #Hiroshima #atombomba

Az atomfegyverek betiltásáról szóló egyezmény érdekében lobbizott a közelmúltban Thurlow Setsuko asszony, a ma Kanadában élő hiroshimai túlélő, aki 13 évesen ott volt azon a reggelen Hiroshimában. Éveken át küzdött és küzd ma is azért, hogy az áldozatok utolsó sikolyai és a túlélők gyötrelmei ne merüljenek feledésbe az idő múlásával. Küzdelmének legnagyobb sikere volt, hogy a közelmúltban az ENSZ jóváhagyta a betiltásról szóló egyezményt, ugyanakkor Japán (!) nem vett ebben részt, nem írta alá az egyezményt, ahogy Amerika sem.

 A sorrend talán úgy helyesebb, hogy Amerika nem írta alá EZÉRT Japán sem. Tulajdonképp abszurdum, de ebben az ambivalens és paradoxonoktól hemzsegő országban talán morbidan szólva várható is volt.

A hiroshimai atomtámadásról, ennek történelmi hátteréről és a többé-kevésbé átfogó részletekről manapság már sok szakirodalomhoz, információhoz lehet hozzájutni. Általánosságban elfogadott történelmi tény az iskolai oktatásban, hogy az atombomba állította meg a japán hadsereg fanatikus harci kedvét, ami által Amerika több százezer katonájának a felesleges halálát kerülhette el. Magyarán ezzel legitimálta tettét a világ előtt, amit a mai napig sok amerikai meg sem kérdőjelez, teljesen egyetért ezzel.

A japán-és más elhivatott történészek azonban újabb és újabb források után kutatva, új információk, írásos bizonyítékok birtokában már megkérdőjelezik ezt a beállítást.

A közelmúltban a Hiroshimai Városháza egy speciális projekt keretében vitte fel az eddigi adatokat, az 550 ezer sugárfertőzött túlélő adatain és visszaemlékezésein alapuló információkat egy adatbázisba, az ún. Big Data-be és ez alapján próbálta meg rekonstruálni, hogy mi történt valójában augusztus 6-án 8:15-kor és az utána következő időszakban.

Mielőtt azonban elmerülnék ennek részleteiben, szeretnék néhány félreértést eloszlatni. Az amerikaiak terve az volt eredetileg, hogy nem Hiroshima fölött oldozzák ki a „little boy” -ra keresztelt bombájukat, hanem Kyoto fölött. Ráadásul mivel két atombombát gyártottak, egy uránium és egy plutónium bombát, így két teszt-helyszínre volt szükségük.

#japán #Kim Dzsongun #Hiroshima #atombomba

#japán #Kim Dzsongun #Hiroshima #atombomba

Már gyerekkoromban felkaptam a fejemet történelemórán, amikor hallottam, hogy egy bombát 6-án és egy másikat 9-én dobtak le Japánban. Miért kellett csak 3 nap különbséggel kétszer is egy poklot elszenvedni? – gondoltam akkor, aztán idővel meglett a válasz: mert két típusú bombát kellett tesztelni. A legtöbb japán ma is meg van arról győződve, hogy az amerikai hadvezetés azért állt el Kyototól, mert az egy kulturális kincsekben gazdag történelmi város és jóindulatuk kimutatása jeléül megkímélték azt. A valóságban csak egy banális ok húzódik e mögött, mégpedig az, hogy rossz volt az időjárás akkor Kyotoban, a látási viszonyok nem voltak megfelelőek a bomba kioldásához. Ennyi, semmi több. Nagasaki esetében is az eredeti célpont NEM Nagasaki volt, hanem a Kyushu szigetén lévő Kokura város, csak akkor is rossz volt az idő a kiszemelt város felett így valósult meg a B terv. Az amerikaiak mindenképp egy olyan várost akartak, ami még nem esett áldozatul légitámadásnak, azaz egy sebektől mentes szűz helyre volt szükségük. Szó sem volt arról, hogy csakis a katonai célpontok kerüljenek szóba. A kísérletükhöz egyszerűen csak egy sűrűn lakott várost kerestek.

 Akkor már ugyanis szinte egész Japán lángokban állt, egyértelmű volt a vereség és tulajdonképpen már júniusban benyújtotta Kido Koichi - Hirohito császár akkori legbefolyásosabb tanácsadója az ún. Béketervet. Ebben szavatolta, hogy Japán feltétel nélkül lemond a háborúban megszerzett területeiről, visszahívja a külföldön állomásozó csapatait és felkérte a Sztálin vezette Szovjetuniót, hogy legyen közvetítő a nagyhatalmakkal (legfőképp Amerikával) folytatandó béketárgyalásokon. Ezen elhibázott, bárgyú ötletére Sztálin persze nem reagált semmit. Viszont így Sztálin nagyon is tisztában volt a ténnyel, hogy Japán kész a kapitulációra és ennek tudatában vett részt a júliusi potsdami konferencián. Aztán ez a konferencia még nekiszegezte Japánnak a kérdést, hogy folytatni akarja-e a háborút vagy sem. És itt következett be a második végzetes hiba, vagy félreértés. A japánul írt válaszban

ugyanis félrefordították az egyik kulcsszót. A japán „mokusatsu” szó valódi jelentése nem egyszerűen az ignorál (nem vesz tudomást valamiről), ahogy azt sajnos az amerikaiak értelmezték vagy akarták értelmezni, hanem inkább csöndben megvetést, egyfajta szándékos, sietség nélküli várakoztatást jelent. Egyszerűen szólva annyit tesz, mint amikor a bátyuska lebírkózza a büszke kis öccsét és miután összeverte odavágja neki, hogy na, ugye hogy vesztettél? És erre az öcsike már nem válaszol csak az sugárzik a szeméből, hogy nem látod bátyuskám?!

Igy kapott tehát legitimitást Amerika arra, hogy az ignorálónak bélyegzett Japánra további megsemmisítő csapást mérjen. Be kell vallani azt is, hogy miután egyértelműen kiderült, hogy Hitlernek NINCS atombombája, Amerikának nagyon kellett akkor már sietnie, hogy találjon egy legitim célpontot a Manhattan terv gyümölcseinek kipróbálására, amivel egyúttal demonstrálni is tudja az általa felállított status quo-t Sztálinnak. És ez a célpont Japán lett. Ettől már nem tántoríthatta el semmi.

Folytatása következik

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


                  A tolószék

Kinyílt a lift ajtaja és a tolószék kerekei megindultak. Jamada asszonyt fia tolta be a kórházi váróterembe. Habár még csak reggel fél nyolc volt, már igen sok beteg gyűlt össze, szinte mindannyian 65 év fölöttiek. Nobuhiró odaadta az orvosi beutalót, a biztosítási kártyát és a kórházi regisztrációs kártyát a betegfelvételi ablaknál. Kedves, megnyugtató női hang utasította, hogy foglaljanak helyet és várjanak amíg nem szólítják a beteget. Nobuhiró és anyja, Jamada asszony először járt a kórháznak ezen az osztályán. A két héttel ezelőtti MRI felvétel után egy szakorvos végezte el a memóriateszteket Jamada asszonyon, majd a teszteredmények után erre az osztályra írt beutalót.

 Lassan peregtek a várakozás percei, de Jamada asszony és Nobuhiró türelmesen ültek. Nobuhiró elővette a kindle olvasóját, olvasni próbált. Aztán hirtelen megcsörrent a telefonja. A munkahelyéről hívták. Halkan, hadarva beszélt a telefonjába miközben a váróterem kijárata felé sietett, nehogy megzavarja a csendet. Ahogy befejezte a folyosón a beszélgetést, gondterhelt arccal tért vissza anyja mellé. Nobuhiró egy csapágyalkatrész-gyártó középvállalat alkalmazottja volt, a bérszámfejtési teendőket végezte nap mint nap reggel kilenctől általában este nyolcig vagy kilencig. A munkaszerződése persze kilenctől tizennyolc óráig szólt egyórás ebédszünettel, de hát ezt senki sem tartotta be. A munkáltató számára evidens, hogy az alkalmazottak addig maradnak az irodában, amíg a napi munkát el nem végzik. Ha pedig már elvégezte volna valaki a rá kiszabott feladatokat, akkor addig vár, amíg a felettese is leteszi a tollat, vagyis ki nem kapcsolja a számítógépét. Igy aztán az idők során automatikussá vált, hogy mindenki egyre később fejezze be a munkáját ezzel is azt demonstrálva, hogy mennyire elfoglalt. Az évtizedek során az országban úgy alakult ki a munkamorál, hogy nem a munka hatékonyságát értékelik, hanem a munkával töltött idő hosszúságát. Függetlenül az eredménytől. Legalábbis a felszínen, és ezzel csak nagyon kevesen értenek egyet a szívük mélyén. Ebbe születtek bele és még ha eszükbe is jut, hogy vajon jól van-e ez így nem meri és nem is akarja ezt nyíltan megkérdőjelezni senki. Vagy csak kevesen.

Ez az elv és nézet a múlt században persze még megállta valahogy a helyét, de a globalizálódó és folyamatosan öregedő huszonegyedik század Japán társadalmában már egyre kevésbé. És ebben az ellentmondásban rejlő erő egyre inkább feszíti a társadalmi konvenciók alappillérét. A népesség drasztikus csökkenésével egyre többen gondolják már azt, hogy a nyomasztó, néha értelmetlennek mondható kötöttségek alól ki akarnak bújni, mégis ott kísértenek a háttérben a gyerek-és fiatalkorukban beléjük vert konvenciók. Ezért aztán sokan a lelkük mélyén a konzervatív szemléletük rabjai és egyszerűen nem mernek változtatni. Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy nem is nagyon tudnának. A gyökerek nagyon mélyek a teljes fa kivágásához ugyanakkor ha az ember csak a félre nőtt ágakat akarja kiigazítani, attól még a fa újra növeszti azokat.

Nobuhiró 52 éves. A korához képest fiatalos, a világ dolgait jól ismerő, tájékozott alkalmazott, aki édesanyjával Jamada Kumikóval él együtt immár nyolc éve. Feleségét viszonylag korán elvesztette, így gyermektelenül, egyedül élt éveken át amikor aztán édesanyja megromlott egészségi állapota arra kényszerítette, hogy összeköltözzenek. Jamada asszony egy verőfényes reggelen szélütést kapott, azóta kényszerült tolószékbe a lebénult lábai miatt. Szellemileg teljesen ép maradt és a rendszeres egészségügyi vizsgálatok eredménye is mind negatív volt a magas vérnyomásától eltekintve. A tolószékből is ellátta tőle telhetően a háztartást, a bevásárlást és a nehezebb feladatokat viszont a fia végezte. A 87 éves asszonynál hónapokkal ezelőtt kezdődtek az emlékezetkihagyások. Először csak apróságokat felejtett el, mint sót tenni az ételbe vagy még megmosolyogva elnézhető dolgokat. Aztán jött a következő periódus. Miután Nobuhiró hazatért a munkából egyre csak egy sorompót kezdett el emlegetni, egy sorompót, amin túl egy asszony feküdt. Ennél többet nemigen mondott, hiába kérdezte tőle Nobuhiró, hogy na és mi van azzal a sorompóval?

- Jamada Kumikó asszony, köszönjük a türelmét elnézést kérünk a hosszú várakozásért. Kérem fáradjon be! – hallatszott végre az ápolónő lágy, selymes hívó hangja, a jólismert frázis. Ugyanis minden kórházban, minden klinikán az egész országban ezekkel a szavakkal hívják be az asszisztensek a vizsgálóba a betegeket.

Az orvos Nobuhiró felé fordult, de csak egy pillanatra, hellyel kínálta majd visszafordult a számítógép monitorja felé.

- Igen, a vizsgálati eredmények megerősítették a feltételezést, miszerint a demencia sajnos már előrehaladott állapotban van. –mondta az orvos szenvtelenül, mialatt a számítógép klaviatúráját ütötte folyamatosan.

- Ez mit jelent doktor úr? – kérdezte Nobuhiró elbizonytalanodva.

Az orvos a szemüvege sarkából egy rövid pillantást vetett a tolószékben ülő Kumikóra, majd Nobuhiróra nézett. Hanyag mozdulattal levette a szemüvegét és így folytatta.

- Az édesanyjának fizikálisan szinte semmi problémája nincs, a korához képest nagyon jó egészségi állapotban van leszámítva persze a sztrókból visszamaradt bénulást. De ezzel így akár 100 éves koráig is elélhet. A problémát igazából az Alzheimer kór jelenti. - miután kifejtette részletesen a betegség fázisait és a további kilátásokat, kurtán hozzátette:

- Jamada úr, mivel eztán az édesanyja 24 órás állandó felügyeletre szorul majd, az lenne a legjobb, ha egy szakápolókkal ellátott idősek otthonában helyezné el mielőbb.

- Értem, köszönöm. –hangzott kurtán Nobuhiró válasza és hirtelen elsötétült előtte egy percre minden. Jamada asszony ránézett az orvosra, majd a fiára és üveges tekintettel az orvos monitorát bámulta.

- Menjünk Nobu – szólt kurtán az asszony, és illedelmesen elköszönt az orvostól.

 A hazafelé menő vonaton mindketten némán hallgattak, ahogy szinte minden más utas is a kocsiban. A fiatalok mondhatni vezényszóra kapták elő okostelefonjaikat a fülhallgatóval együtt, az idősebbek az iPadjukon olvasták a híreket és csak elvétve pár ember lapozott a tenyérnyi méretű könyvében. Aki pedig nem olvasott, az szinte kivétel nélkül aludt. A vonat finoman libegett, a megállóknál ki-beszállt a tömeg és csak az állomásneveket beolvasó profi bemondó hangja törte meg ezt a morbid nagyvárosi idillt. Nobuhiró megszokta már a hangosra állított bemondók hangját, a tömeg leállíthatatlan zaját és a vonat lágy mozgását. Már több mint 35 éve utazott vonaton. A munkába ugyanazon az útvonalon, ugyanabba a kocsiba szállva járt és ugyanannál az ajtónál szállt be, hogy leszálláskor a legjobb pozícióban érje el a kijáratot. Minden munkanap, már több mint 35 éve. Most is elbóbiskolt egy kicsit ahogy mindig, szokása szerint nem tudott ellenállni a vonat andalító himbálózásának. De a fülébe dugott fülhallgatók parányi áramütésszerű jelzéssel felébresztették a megálló előtt, ahogy azt beállította magának már előre. Igy sosem utazott túl a megállón, bármilyen mélyen bóbiskolt volna is el.

Miután hazaértek, Jamada asszony sietve elkészítette a megkésett ebédet. Nobuhiró pedig bocsánatkérések közepette betelefonált a cégéhez, hogy délután fél négy körül be fog még menni dolgozni. Sietve bekapta az ebédjét, majd kurtán elbúcsúzott az anyjától.

Jamada asszony aznap délután részletesen elolvasta a kórházi vizsgálati eredményeket, tüzetesen kibogarászta az adatokat és összehasonlította a korábbi eredményeivel. Miután végzett, levette szemüvegét és egy fáradt könnycsepp buggyant ki szeméből, mely félve állt meg az egyik nevetőgödröcskéjében az arcán. Kedves, kerek arca körvonalai nem változtak sokat az évek során, csupán csak az apró ráncok hirdették az idő múlását.

De a fény a szemében, az a meggyőző erő ugyanúgy csillogott, ahogy hajdanán. Tisztában volt vele, hogy mi vár rá ezután. Tudta azt is, hogy nincs arra pénzük a fiával, hogy öregek otthonába menjen. Tudta azt is, hogy nem kívánhatja Nobuhirótól, hogy otthagyja az állását és őt ápolja egész nap. Érezte, hogy most tisztán tud gondolkodni. Tudta azt is, hogy most le kell írnia a gondolatait, különben hamarosan el fogja felejteni. Minden nap, minden óra, minden perc ajándék neki, azt kívánta bárcsak dermedne meg a jelen és ő ne csúszna tovább az idő múlásának folyamában. Tudta, hogy egy végzetes börtön vár rá, amit ő szellemileg nem fog érzékelni, ugyanakkor ennek a börtönnek a rácsai fiát is fogva tartják majd.

Egy lapocskára felírt valamit, és rajzszöggel kitűzte a parafatáblára, amit fiával együtt a cetliknek létesítettek.

A szokványos módon teltek múltak a napok, és ahogy az orvos megjósolta lassan de biztosan súlyosbodtak a betegség tünetei. Nobuhiró és Kumikó nem hozta ezt szóba, és lassan már Kumikó nem is érzékelte fia hanghordozásából, hogy Nobuhirót mennyire nyomasztja a jövő.

Május közeledtével, amikor melegebbre fordult az idő Kumikó egyik este odaszólt Nobuhirónak:

- A hétvégén menjünk ki a Takao hegyre kirándulni, az időjárásjelentés szerint szép idő lesz. Látni szeretném a virágzó cseresznyefákat!

- Rendben – válaszolta kurtán Nobuhiró. Azon a vasárnap valóban napsütéses, száraz, kellemes idő volt. Felültek a vonatra, a városközpontból mintegy órányira volt az úticéljuk. Nobuhirónak is és Jamada asszonynak is jó kedve volt, bár addigra már a parafatábla tele volt ragasztva cédulákkal, Kumikó emlékezetének látható támaszaival.

Indulásuk előtt Kumikó rápillantott egy cédulára, amire az volt ráírva, hogy melyik cédulát vigye magával a kirándulásra. Ezt a cédulát, amit még a kórházi vizsgálat napjának délutánján készített, a tenyerére ragasztotta, nehogy útközben elfelejtse, hogy hova is tette.

A tolókocsival nehézkesen ugyan, de felértek a Takao hegy csúcsára. Nobuhiró homlokát törölgette és mindketten szemüket fürdették a lenyűgöző kilátásban. Kumikó váratlanul megszólalt:

- A sorompón túl egy asszony feküdt. Josikóval, a barátnőmmel nem tudtuk akkor még, hogy egy asszony volt az. A messzeségből csak egy feketés ruhát viselő alakot láttunk a földön, rajta valami fehérséggel.

Nobuhiró mélyen hallgatott és várta, hogy az emlegetett sorompós történet ma vajon folytatódik-e.

- Ahogy továbbmentünk, hirtelen a semmiből amerikai bombázó gépek jelentek meg a tiszta kék égbolton. Azt sem tudtuk félelmünkben, hogy hová legyünk. Nagyon közel jöttek, szinte most is látom magam előtt a pilóta arcát. Tüzelni kezdtek. Annyira féltem, hogy a félelemtől egyszeriben megbokrosodtam és nagyon gyorsnak éreztem a lábaimat. Josikó is velem futott. A repülők olyan váratlanul tűntek el aztán a semmiben, amilyen váratlanul ott termettek. Később értettem meg, hogy csak játszottak velünk. Talán nem akartak megölni, de ha eltaláltak volna akkor azt csak a véletlen számlájára írják. Semmi több. Csak unaloműző játék volt nekik, hogy élünk-e vagy a golyóik által meghalunk. Aztán odaértünk a földön fekvő fekete ruhás alakhoz. Egy asszony volt. A hátán pedig egy fehér kendőbe bugyolált csecsemő. Úgy egyéves lehetett. Olyan volt a fehér kendő a kis rojtokkal, mint egy kinyílt virág, ami a fekete földből – az anya hátából- közvetlen nőtt volna ki. Mindketten halottak voltak. Valószínűleg a velünk is játszadozó repülők valamelyike végzett velük korábban. Ez az ártatlan anya a csecsemőjével nem volt olyan gyors, hogy kitérjen a röhögő golyók elől. Közelebb hajoltunk hozzájuk. A kisbaba arca a felhő-ráncok nélküli derűs, kék égbolt felé meredt. Szabályosan kerek, puha, hamvas arcocskáján még halványan piroslott az élet. Kicsi szája még leheletnyit nedves volt. Némán, mozdulatlanul meredt az égnek. A szeme csukva, mintha aludna és pihe hajacskáját meglibbentette a szél. Benne volt ebben a pillanatban az összes csecsemő, az összes gyermek és ártatlan teremtmény, akiknek a háború csupasz valóságában a legszomorúbb sors jutott. Sok bombázást átéltem már akkorra fiam, és hidd el, hogy mindig nagyon de nagyon féltem. Sírni azonban nem sírtam sohasem, mert tudtam, hogy a halál sora bármikor engem is utolérhet. Akkor azonban ott, a csecsemő arcocskája fölött megeredtek a könnyeim. Szívből gyűlöltem a világot, az Eget és minden porcikámmal elátkoztam azt a napot.Tudod fiam, mindez a tokiói bombázás után történt, nemsokkal azelőtt, hogy Japán elvesztette a háborút. Ez az emlék mindeddig fogságban tartott, nem tudtam elmondani senkinek sem. Saját emlékképeim börtönében kellett eddig élnem. - Kumikó hirtelen belemarkolt a tolókocsija indítógombjába és teljes erejével előreirányította magát. Nobuhiró utána ugrott, próbálta útját állni de Kumikó kurtán csak ennyit mondott: „Eressz el fiam! Hadd menjek utamra. Már szabad vagyok, és szabad vagy Te is!” azzal a mélybe vetette magát.

 A rendőrségi eljárás, a helyszínelés és mindaz ami ezzel jár sok időbe telt. Nobuhiró szinte sokkos állapotban tért haza aznap. Fáradtan, elgyötörten hullott le másfélszobás lakásuk tévéképernyője elé. Kínjában bekapcsolta. Az éppen futó műsor narrátorának szájából elhangzó szavakra lett figyelmes:

- A japán génsebészet vívmányának egyik új eredménye, hogy sikerült a beteg őssejtjéből a szem retinahártyáját reprodukálni és azt a beteg hártya helyére beültetni. A génsebészet új utakat nyit meg a gyógyítás terén, talán pár éven belül napjaink pestise, a demencia is könnyen gyógyíthatóvá válik....

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Élet a szójabab túró tetején

A minap egy kisebb földrengés volt itt az éjjel. És volt egy Székelyföld mellett is. Egyazon jelenséget teljesen másképp éli meg Japán és Európa.

Ennek hátterében pedig a különböző geológiai adottságok állnak.

A Japán szigetvilág kialakulása és a folyamatos mozgása egy nagyon érdekes földtani jelenség. Úgy vélem, hogy annak érdekében, hogy jobban beleláthassunk és megérthessünk bizonyos japáni kulturális jelenségeket, érdemes tisztában lenni némiképp a szigetország földtani helyzetével. Mi magyarok, a Kárpát-medencében hajlamosak vagyunk úgy érzékelni az életet, hogy az valami „örök”, teljesen természetes, hogy a gyermekek a szülők által épített családi házban élnek, hogy a Budai Várpalota ott volt 300-500 éve is már és biztosan ott fog tündökölni az idők végezetéig, ahol most áll. Leszámítva persze, ha mondjuk valamilyen őrült terrorista csoport fel nem robbantaná vagy egyéb, emberi kéz által okozott tragédia nem következne be.

  Egyszóval arra azért nagyon de nagyon kevesen gondolnak, hogy mondjuk történhet valami a Gellért-hegyünkkel vagy a Dunával is. Ők valahogy nekünk szinte egy állandó, konstans jelenségek meg sem fordul a fejünkben ennek az ellenkezője. Talán ezért is nehéz egy hazánkfiának ecsetelni, hogy milyen is az, amikor valaki egy „szörfdeszkán” él. No jó, ez azért túlzás, de képzeljünk el pl. egy tófut (japán szójatúró) a vágódeszkán, ami bármilyen kis mozgatásra úgy remeg, mint a puding a formában és úgy szeli a kés, mint a puha vajat. Ez tehát a Japán szigetsor, míg Magyarország a vágódeszka.

#tofu#geológia# földrengés #tájfun

Talán nem olyan nagy túlzás, ha azt mondom: megfigyelve a történelem nagy birodalmait, azok kialakulását, felemelkedését majd hanyatlását az esetek legnagyobb részében a geológiai adottságok és feltételek járultak a leginkább hozzá ahhoz, hogy hol milyen birodalom alakult ki. Magyarán a környezeti adottságaink sokkal jobban meghatározzák kultúránkat, gondolkodásmódunkat és egyáltalán egész lényünket, mint azt gondolnánk.

Most nem szeretnék nagy földrajzi magyarázatokba bocsátkozni, csak röviden szeretnék betekintést nyújtani abba, hogy egyáltalán hogyan is keletkezett a Szahalin szigettől Tajvanig húzódó több mint 3300 szigetből álló kifli alakú szigetország, azaz Japán. Északról dél felé húzódva 5 jelentősebb szigetre tagolódik.

Talán sokunknak ismerős még a középiskolában tanult lemeztektonika fogalma, vagyis a tény, hogy földünk felszínén kisebb-nagyobb kőzetlemezek mozgolódnak, vándorolnak, alakítva ezzel a kontinensek helyzetét.

Több mint 100 millió évvel ezelőtt Japán még az Ázsiai nagy szárazföldi kontinensnek volt a része. Aztán a kontinens pereméről leszakadt, méghozzá két nagyobb részletben. Próbáljuk úgy elképzelni, hogy az északi Hokkaidó sziget és a mai legnagyobb Honshú sziget fele északi irányban sodródik az ázsiai kontinenstől, míg a Honshú sziget déli másik fele és a többi sziget dél felé sodródik, de úgy, hogy mintegy 45 fokkal az óramutató járásával egyezően megcsavarodik. Vagyis a mai Japán szigetsor eredetileg két nagyobb részből állt.

Bonyolítja a helyzetet, hogy Japán 5 kőzetlemez találkozásánál fekszik, azaz ha ebből az egyik is valamerre kimozdul, az természetesen kihatással van az egészre. És miért ne mozogna? Hiszen éppen ma is, ebben a percben is Földünk kérge mozgásban van, Japánban évente kb. 7000 kisebb-nagyobb földrengést mérnek. Most álljunk meg egy pillanatra: igen, 7000. Nem hetven, vagy hétszáz hanem 7000! Ez a szám egy igen nagy szám, a rengések többségét pedig  szinte észre sem vesszük. Az érzékelés függ attól is, hogy mi magunk épp mozgásban vagyunk -e, utazunk-e vagy épp a strandon a hullámfürdőben ejtőzünk.

 Köztudott – legalábbis a japánok körében, hogy a Japán szigetsor folyamatosan távolodik napjainkban is az ázsiai kontinenstől keletre, míg az 5 kéreglemez közül a kontinentális kéreglemez után legkeményebb csendes-óceáni lemez pedig nyugati irányba nyomul folyamatosan. Hogy jobban érthető legyen, a kontinentális lemez (Kína, Korea stb.) és Japán  között húzódik a Japán-tenger, Japán keleti részén pedig a Csendes-óceán található. Az imént tehát a Csendes-óceán alatt húzódó csendes-óceáni lemezről beszéltem.

Nem ellentmondás ez a mozgás, hanem csupán csak arról van szó, hogy a vékonyabb csendes-óceáni lemez az erős, ázsiai kontinentális lemez alá merül (szubdukció), igen ám de e fölött „lebeg” a Japán szigetsor, ami a szubdukció által felszabaduló energia következtében keleti irányban távolodik az ázsiai kontinenstől.

#tofu#geológia# földrengés #tájfun

Modellezhetjük is akár a fürdőkádunkban a jelenséget mondjuk egy szivaccsal meg műanyag táblákkal, ahol egy vastag tábla a kontinens, egy kevésbé vastag a csendes-óceáni lemez, de Japán mindenképp a szivacs lesz.

És ez még csak a mozgolódás, még csak most jön a java, a vulkánok személyében.

Úgy 15 millió évvel ezelőtt, egy másik ún. Fülöp-lemez óceáni kérge (ez is egy vékonyabb óceáni lemez) heves mozgások következtében úgy nyomta össze a fent említett 2 nagyobb japáni szigetet eggyé, hogy az valami csodával határos módon olvadt egybe azon formájában, ahogy az ma is van. Tehát létrejött a Honshú sziget abban a formájában, ahogy ma is látjuk a térképen. Az „összeforrás” ideje úgy 5 millió évvel ezelőttre tehető. Tehát 10 millió év volt a folyamat! De ekkor még nem voltak Japánban hegyek. Csupán síkságok. Majd a geológiai harmadik fázisban indult be egy vulkánkitörési hullám a mai Kirihantó mentén, ami a japán tudósok mai ismeretei szerint a földtörténet eddig ismert legnagyobb vulkánkitörésével indult. Globális következménye volt ennek a vulkánkitörésnek, mivel a földön a hőmérséklet 10 fokkal lecsökkent.

Ennek a vulkánkitörésnek ma is megcsodálható emléke az ún. Kozagawa no ichimaiiwa, ami magyarul annyit tesz, mint a kozagavai(helység neve) egy darabban levő szikla. Ez egy 100 méter magas és mintegy 500 méter széles kőszikla, ami tulajdonképpen a hatalmas vulkánkitörésnek egy látható eredménye, azaz a megszilárdult magma azon része, ami a földfelszínen kitüremkedik. Ennek van egy sokkal mélyebb „gyökere” a földfelszín alatt, ami magmakőzet lévén könnyebb fajsúlyú más kőzeteknél, ezért úgymond „lebeg” a földkéreg alatt.

#tofu#geológia# földrengés #tájfun

#tofu#geológia# földrengés #tájfun

Többek között ez a felhajtó erő indította be a lánchegységképző mozgást, ami a mai napig is aktív. Valahogy talán úgy lehet szemléletesen elképzelni, mintha egy nyúlós gumiterítő alá faépítőkockákat teszünk és azokat folyamatosan alulról felfelé nyomjuk. Igy a gumiterítő elkezdi felvenni annak formáját, ill. folyamatosan gyűrődik.

 Ez a leírás nagyon kezdetleges, jól tudom én is, nem is az a szándékom vele, hogy tudományosan mutassam be az eseményeket. Épp ellenkezőleg: a száraz tudományosság helyett a célom inkább az, hogy megmaradjon az olvasó fejében egy skicc.

 A lánchegységek kialakulásával pedig a Japán szigetek determinálva vannak az esőzésekre. Mintegy 1700mm csapadék hull évente az országra, ami nagyban meghatározza az ország mezőgazdaságát, és egyéb kulturális arculatát is. Az utóbbi években a globális felmelegedés következményeként sajnos nagymértékben megváltoztak az időjárási viszonyok, ahogy az folyamatban van Magyarországon is.

Az idén például eddig NEM VOLT még olyan hónap, hogy az országban valahol ne lett volna időjárás okozta katasztrófa. Júniusban a déli szigeteket borította el az árvíz és okoztak hatalmas károkat a földcsuszamlások, ugyanis koncentráltan oda zúdult le az az esőmennyiség, ami normálisan eddig az egész ország felszínére esett le. Ezután áttevődött az esőzések színtere a Honshú sziget északi régiójába és emberéleteket is követelő károkat okozott. Aztán július közepétől a rekkenő hőség borult az országra, ami nemcsak egyszerűen hőséget jelent, hanem egyidejűleg olyan 80 százalékos páratartalmat is. Olyan, mint amikor az ember folyamatosan szaunában ülne. És sem reggel sem este nem kapcsolja ki senki sem a szauna gombját.

És mindezt képzeljük el egy több mint 10 milliós népességű metropoliszban, azaz a felhőkarcolókkal, betonépületek tömkelegével tűzdelt „Tokyo-Land-ban”. Vidéken talán csak annyival könnyebb, hogy nincs akkora zsúfoltság és jobban érezhető a széljárás, főleg ha az ember hegyek által övezett régiót keres. De a szauna effektus ott is ugyanaz.

 Talán most, hogy Magyarországon is rekordmeleg van jobban át lehet érezni a fenti sorokat.

Tehát kedves nagyközönség, nyugodjon meg van a magyar jelen valóságnál is rosszabb!! Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy nehezebben elviselhetőbb. Mert ugye mint tudjuk, mindent ki lehet bírni. Csak hozzáállás kérdése az egész.

 Nem szeretnék hangosbemondón keresztül harsogni ezzel a poszttal, hogy nekünk magyaroknak nem lehet nagy panaszunk az időjárási -és geológiai adottságainkra, hogy nálunk alig van földrengés- ha van is, 50 évenként egy, nálunk nincsenek tájfunok vagy hurrikánok (az utóbbi években persze megfigyelhetjük a hurrikán jellegű széllökéseket vagy a monszun jellegű trópusi esőket is) , de ezek amolyan kis kóstolóknak számítanak. Ez nem lekicsinylés, hanem épp ellenkezőleg: buzdítás arra, hogy igenis becsüljük meg az adottságainkat, ne vegyük természetesnek és magától értetődőnek. Ne higgyük azt, hogy az csak egy rossz álom, vagy valami hollywoodi filmprodukció a vásznon, amikor valaki egyik napról a másikra minden bevezetés nélkül elveszti a lakhatását, az addigi életét, az emlékeit, a szeretteit. Nem azért mert pl. háború van és lebombázták, hanem mert ilyen környezetben él. A természet erőit nap mint nap megtapasztalja. És érdekes módon a japánok nem vándorolnak el, mint ahogy azt várhatnánk, hanem minden egyes alkalommal a veszteségek során újrakezdik és egyfajta sztoikus hozzáállással viselik a történéseket. Ami persze nem jelent passzív beletörődést, hanem ellenkezőleg: egy erős motivációt is ad, hogy valamelyest befolyásolhassák, tudományosan megjósolják és technikailag módosítsák a várható eseményeket. De ez majd egy következő poszt témája lesz……

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Kávé japán módra....Harmadik (befejező) Rész

  A dobozos kávé-cikksorozat utolsó részével egy kis piaci áttekintéssel fűszerezett írással szeretném lezárni a témát, ill. akinek további kérdése, észrevétele, esetlegesen piackutatási igénye van az jelezze bátran.

A lenti sorokban közzétett vélemények, az 5 toptermék értékelése a japán fogyasztók szájából, azaz tollából mai szóhasználattal billentyűzetéből hangzott el. Véleményem szerint kiszűrhetők belőlük azok a tanulságok, amelyek nemcsak a dobozos kávé esetében ad(hat)nak tippeket, hanem bármi egyéb termék forgalmazásához, termékfejlesztéséhez is.

A cikksorozat megírását egyébként az a hír inspirálta, hogy az amerikai Coca Cola cég erőteljes érdeklődést mutat a japán italautomaták és termékfelhozataluk iránt, Amerikában szeretné meghonosítani ezt a fajta kávéforgalmazást.

A kávé-tartalom szerinti besorolása: függően attól, hogy 100gr termék mennyi tiszta kávébabot tartalmaz

1., kávé : több, mint 5gr

2., kávéital: 2,5-5gr közötti érték

3., kávét tartalmazó üdítőital: 1-2,5 gr

4., koffeinmentes kávét tartalmazó üdítőital: több mint 90%-ban koffeintiszta

Néhány szó a „heavy user” (kőkemény) kávéfogyasztó rétegekről:

  Amikor a Suntory cég ’92-ben piacra dobta a ma is nagysikerű „Black-BOSS” márkáját, előtte alapos piackutatást végzett. Ebből kiderült, hogy országos szinten a kávéfogyasztók összlétszámának mintegy 60 százaléka ún. kőkemény fogyasztó. És kik is ők pontosabban? Leginkább olyan férfiak, akik naponta több mint egy doboz/csésze kávét isznak meg. Ha pedig korcsoportra fókuszálunk, kiderült az is, hogy leginkább a 25-35 éves, fizikai munkát végzők viszik a prímet. Aztán jönnek a pedáns, szorgalmas férfiak, akik koncentráltan akarják végig ülni a munkaidejüket. Aztán itt jön egy érdekes kilengés, mégpedig azoknak a csoportja, akik nagy odaadással néznek tv-t. A negyedik csoportot azok alkotják, akik nem vetik meg az édességet, és nem mindegy nekik a kávé zamata, megvan a kávé-ízmárkájuk, amihez ragaszkodnak a sütijük mellé. Az ötödik csoportnak már van egy jól bejáratott brandje (márkája), ami mellé még egy kiegészítőt (pl. dobozos kávét) is választanak. Külön tömörülnek egy csoportba azok, akik csakis „kávét csak röviden=eszpresszó” elv alapján isszák a feketét, majd jön a hetedik csoport, akik nagy előszeretettel próbálják ki az italautomaták új termékeit, és ha nem jön be nekik, akkor utána már felé sem néznek. Az utolsó, nyolcadik csoportot azok a fogyasztók alkotják, akik éles különbséget tesznek a beülős kávézók által kínált feketék és az automaták termékei között. A kávé tehát vagy automata/dobozos, vagy kávézóban készített.

A következő vizsgálódási szegmens, hogy MIKOR isznak az emberek kávét?

  A felmérésből kiderült, hogy van egy réteg, amelyik a reggeli munkába menet tartja elengedhetetlen rutinjának a (dobozos) kávéivást, aztán vannak, akik munka közben lassan ízlelgetve, vagy egy rövidke szünetben gyors tempóban ürítik ki a dobozaikat. A harmadik csoportnak elengedhetetlen kellék a cigarettázáshoz, a negyedik csoportot pedig azok a gyári munkások teszik ki, akik limitált helyen és időintervallumban mozogva, a gyárudvarokon elhelyezett automatákból szerzik be a folyékony feketét. No legfőképp erre az utóbbi négy szegmensre koncentrált a Suntory cég és finomította (igazítja ma is) a termékét folyamatosan a rugozó piaci igényekhez.

Egyenesen japán szájból jövő vélemények, az 5 toptermék, ami a szigetországban menő. (2016. februári blogbejegyzés alapján)

1., „Engem csak a WONDA Morning Shot (100% friss arabica kávé) tud felébreszteni. Az ébredés utáni kótyagos fejem csakis ettől indul be. És napközben is, ha kifáradok a munkában ez hozza vissza a frissességet, ugyanakkor relaxál is.”

„Az agysejtjeim indítógombját csak ez a kávé tudja működésbe hozni. És akik óckodnak a kávé jellegzetes fanyar keserűségétől, azok számára is megnyugtató a lágy tejes, cukros íz.”

Megint más vélemény:

„Nem szoktam reggelizni, és a reggeli rohanásban már egyszerűen szokássá vált, hogy az automatából minden nap megvegyem ezt a kávét. Ez az egyetlen kávé, ami fel tud ébreszteni és rá tud venni, hogy beérve a munkahelyre rögtön a munkára koncentráljak. Fontos még számomra, hogy nem hagy fura utóízt a számban.”

#kávéfajták#italautomata#japán#üzleti lehetőség#ízvilág#egyedi

2., A második helyen az illatban gazdag, könnyed Georgia European áll.

 „Sokáig egy másik márkát ittam, de amikor megkóstoltam ezt, rögtön erre váltottam. Legfőbb ok pedig az volt, hogy 30 jennel olcsóbb. Másfelől nem hagy a számban fura utóízt (ami nálam egy döntő szempont) és ha átöntöm csészébe, nem lehet megmondani, hogy ez egy dobozos kávé. 350 ml-es és 500ml-es kiszerelésben is kapható, a nagyobbat reggel veszem, a kisebbet ebédkor vagy rövidebb szünetekben fogyasztom. Hamar felfrissít és kikapcsol.”

 „Ahogy kikattintottam a doboz fedelét, valami fenséges illat öntötte el az orromat. A kávé ízének és illatának együttes élménye olyan reflexet épített ki bennem, amivel rögtön a munkára tudok koncentrálni. Ma már elengedhetetlen rutin, hogy megvegyem a napi adagomat.”

#kávéfajták#italautomata#japán#üzleti lehetőség#ízvilág#egyedi

3., Suntory / Black Boss

 „Alapjában véve kávéivó vagyok, nem mást, kávét iszom. Reggel otthon egy könnyű kávéval indítom a napot, aztán amikor beérek a munkahelyemre, mivel ott van az automata a cég folyosóján, hát rutinommá vált, hogy veszek egy dobozzal. Ezen a terméken legfőképp a dizájn ragadott meg, kipróbáltam, kíváncsi voltam, hogy a dizájn mögött milyen tartalom van. Hát be kell vallani, hogy ha nem én veszem és tudom, hogy ez egy dobozos kávé, akkor meg nem mondtam volna, hogy az. Az íze olyasmi, mintha egy langyos amerikai kávét összekevernének egy forró eszpresszóval. Ezt az egyedi ízhatást nem kapom meg sehol máshol. És bármikor  veszem ezt a terméket MINDIG ez az íz köszön vissza, nincs különbség – hogy ma jobban sikerült vagy kevésbé. A kávé fanyaran kesernyés ahogy a számba veszem, miután azonban lenyeltem, egy harmonikus kompozícióvá alakul. Ezt az eredetiséget fűszerezi még ráadásképp a kávé illata. Az automaták hideg és meleg változatban is árulják, de én évszaktól független mindig hidegen iszom. Nekem ez vált be, hogy felfrissüljön az agyam, ha elfáradok. Munka után a stresszt, a bennem maradt feszültséget ezzel vezetem le. Akik kedvelik a dobozos feketekávékat, feltétlen ajánlom, hogy próbálják ki.”

#kávéfajták#italautomata#japán#üzleti lehetőség#ízvilág#egyedi

4., Wonda -Arany lágyan édes

 „Ez egy édes (cukrozott) kávé, és nálam az első szempont amiért ezt iszom, hogy bárhol és bármikor hozzá tudok jutni. Árulják szupermarketben, convinient store-okban, italautomatákban, szóval mindenhol. Jó íze van, valami olyasféle érzést indukál, hogy na, túlvagyok a nehezén, megdicsérhetem magamat. Nem szeretem az olyan kávét, aminek a lágy édeskés íze megmarad a számban, ez a kávé határozott és nekem „egyenes”. Én nem szeretem a kávé jellegzetes kesernyés ízét, nekem kell bele valami édes. De az ne öntse el az egész szájamat. Ez a kávé erre tökéletes megoldás. Prémium kávébabból készül és ehhez méltó szerintem a dizájnja is. Az exkluzivitása számomra nemcsak az ízében, hanem a látványban is kiteljesedik.”

#kávéfajták#italautomata#japán#üzleti lehetőség#ízvilág#egyedi

5., Georgia Original

 „Én nem nagyon tudok kávét inni, de nem akarok kilógni a sorból. Ez az egyetlen kávé, amit meg tudok inni. Kis mennyiségben tartalmaz tejet is, talán ezért „itatja magát” nálam. Más fajta kávét is kóstoltam már a Georgia brand-től, de csak ez jön be nálam. Érdekes, hogy életemben először ezt próbáltam ki, aztán persze másmilyeneket is, de mindig visszatérek ehhez. „

#kávéfajták#italautomata#japán#üzleti lehetőség#ízvilág#egyedi

És Ön kedves olvasó, aki eljutott a cikk olvasásában idáig, Ön milyen kávét iszik? Ön milyen szempontok szerint választ? Ha lehetősége nyílna rá kipróbálná a széles paletta termékeit? Melyek az elsődleges szempontjai? Az ár, az íz, a státuszszimbólum avagy a dizájn?

Hallomásból tudom, hogy Kiscsőszön működik egy tejautomata, amiből hideg friss tej folyik a vásárló poharába, bár a hírek szerint üveget saját magának kell vinnie az embernek.

Szóval úgy tűnik a technikai előfeltételek többé-kevésbé adottak. Példaként szolgáló úttörő-termék is van(lásd a fentieket) akkor még mi hiányzik???

http://japan-window.reblog.hu/kave-japan-modra-elso-resz

http://japan-window.reblog.hu/kave-japan-modra-masodik-resz

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Kávé japán módra....Második Rész

  Szóval visszatérve a japán konzervkávéhoz, a kezdeti lelkesedés nem hagyott alább, olyannyira, hogy a wikipédia szerint ma már több mint 18 japán vállalat gyárt dobozos kávét az aprólékosan felmért igényekhez, életkorhoz, társadalmi ranghoz, nemekhez stb. mérten. A japán marketing talán a legkifinomultabb a világon, a szakemberek figyelmét szinte semmi sem kerüli el. A piacot sejtszintű darabjaira tépve elemzik az igényeket és a lehetőségeket.

Ma már szinte minden egyes italautomatában ott díszelegnek a dobozos kávék. A fejlődés útján tulajdonképpen ezek az automaták jelentették a mérföldkövet. Az automaták ugyanis az évszakokhoz igazodva hűtik vagy melegítik az italokat, a kívánt hőmérsékletet biztosítva a fogyasztóknak. Ezek az ún. RTD (ready-to-drink) termékek. És persze a technika mindenhol ott van, így már léteznek olyan automaták is, amiből egy app segítségével rendelhetjük meg az italunkat, megspórolva ezzel azt a műveletet, hogy magunk dobjuk be az érmét és nyomjuk meg a gombot…:-)

japán kávé

  A ’60-as években Európában, Amerikában is megjelentek az üveges és dobozos üdítőitalok, de sehol sem öntöttek kávét a konzervdobozokba. A kávé ezen „érinthetetlen” mivoltát aztán éppen a kávé szentélyének mondott Olaszország törte meg. De Európában nem hozott igazán nagy áttörést a dobozba töltés, pontosan az italautomaták kis száma és visszafogott terjedése miatt.

Meg aztán Európában és Amerikában el sem tudták még képzelni az emberek, hogy a kávét ne csak melegen igyák, az a szentségtörés, hogy adja isten jegeskávét igyanak meg sem fordult még a fejükben.

Pedig Japánban a jeges italfogyasztás – talán a klimatikus viszonyok miatt is, igen hamar megvetette a lábát, beépült a köztudatba és például napjainkban is, elképzelhetetlen már, hogy jég nélkül szolgálják fel az ingyen vizet az éttermekben és kávézókban. Ez talán ahhoz hasonlítható, mint Magyarországon a szóda vagy a szénsavas víz. Bevett szokás.

Amerikában aztán 2002-ben tört meg a jég, amikor a Starbucks bevezette az amerikai piacon a dobozos kávéját és a melegíthető italautomatákat. Aztán 2008-ban kötött szerződést a Coca Cola a neves olasz illycafé kávépörkölő céggel és együtt dobták piacra Európa 10 országában  illy issimo márkanevükön új dobozos kávéjukat.

Japánban ezt a márkát 2009. júniusától kezdték el árusítani, a 2 fajta: latte macchiato és az espresso nagy sikernek örvendett.

japán kávé

Japánból a dobozba töltött fekete Hong Kongon keresztül indult az ázsiai piacra 1979-ben, aztán a Nestle és a Coca Cola kézfogása révén a Nescafe márka tört be az ázsiai piacra, majd 1996-ban Amerikába.

A verseny a gyártók között a ’70-és évektől kezdett kiéleződni, igazodva az igényekhez és a fogyasztói elvárásokhoz. Egyre többféle kiszerelés jelenik meg, a doboz formája is változik, a tipikus kólásdoboz mellett megjelentek az elegánsabb és higénikusabbnak tartott lekerekített „üvegnyakú” dobozok is. A 2000-es évektől pedig az egészséges életmód szlogenje alatt egyre inkább előtérbe kerül a cukor mértéke. A kávézókban egyre többen rendelnek már cukormentesen feketét és ehhez az igényhez hamar alkalmazkodtak a dobozos kávé gyártók is.

A 2000-es évek közepétől jelentek meg a folyamatosan hűtött italok, ami azt jelenti, hogy a gyártószalagtól a boltok polcáig egy 0-10 fokon hűtött útvonalon kerülnek az italok. Tehát a hőmérséklet ingadozása teljesen kizárt. Ráadásul a cukortartalom is legalább 3 kategóriába (cukormentes, halványan tartalmaz és az alacsony tartalmú) sorolható immár.

Köszönöm a figyelmet.

folytatása következik

Tovább
Megosztom ezt a cikket

«
12

Japán-window

blogavatar

A Japán-window cikkeinek tartalma kizárólag japán forrásból, blogbejegyzésekből, hírportálokról, saját megélt tapasztalataimból vett információk alapján íródik. A szórakoztatás mellett célom az ötlet-serkentés, valós ismeretek terjesztése és esetleges üzleti lehetőségek generálása.

Utolsó kommentek

Feedek