Japán-window

A halál anatómijája az életigenlés árának tudatában.

Egy japán film, ami több mint egy műalkotás….

A második világháború után született japáni háborús irodalom remekműveként tartják számon a (japánul) „Nobi”c-ű novellát, amelyet Ooka Shohei (ejtsd: Óka Sóhej) írt 1951-ben. A könyv az első kiadást 1954-ben érte meg, és a mintegy 182 oldalas novellából 1959-ben azonos címmel film is készült. A cím angol fordításából „Tüzek a síkságon” címet kapta magyarul. Én inkább „Tüzek a mezőn, vagy Tűz a mezőn” címet adnám az eredeti japán cím alapján, ill. abból kifolyólag is, hogy a történet a Fülöp-szigetek középső részén elterülő Leyte-szigetén játszódik. A hegyes, dombos dzsungelben.

Japánban manapság is gyakran idézik a történészek, kutatók, írók ennek a műnek a sorait. Amikor a halálról, az erőszakról, a háborúról, az életben maradásról, az emberi nagyságról vagy épp az ellenkezőjéről a gyarlóságról van szó. A rövid írásnak szinte minden betűje (bocsánat, minden írásjele) szívet tépő, velőt rázó, lelket edző parázs, amely nem huny ki azután sem, hogy letettük a könyvet vagy megnéztük a belőle készült filmadaptációt. Azóta aztán 2015-ben Tsukamoto Shinya (ejtsd: Cukamoto Sinja) rendező készített egy újabb feldolgozást, melyben a főszerepet is ő maga játssza. Tsukamoto kamaszkorában olvasta a novellát, és már akkor eldöntötte, hogyha sikerül filmrendezővé válnia, akkor mindenképp megfilmesíti ezt a művet. Sok évet kellett várnia, de aztán végül sikerült neki.

Ez a remekmű sokkal de sokkal több, mint egy háború ellenes megnyilvánulás. Mondhatnám, a háború „csak” díszlet ahhoz, amit valójában Ooka akar közreadni az olvasónak.

A dzsungel közepén vergődő maroknyi kimerült japán csapat egyik tagja, Tamura közlegény története tulajdonképpen Ooka saját élményei az embertelen körülmények között harcoló katona szemével nézve.

Erich Maria Remarque is katona volt, igen, csak úgy lehet valamit hitelesen és szavahihetően átadni, ha valaki át is élte azt, amit megír. A „Szerelem és halál órája”-nak nyitójelenete is „pazar” a maga nemében, a front realizmusa, ami olykor már-már szürrealisztikus vonásokkal festi le az „őrület határán” táncoló emberi elme kínlódásait a túlélés reményében. De a Nobi bizonyos értelemben túltesz mindezen.

Most nem szeretném részletekbe menően bemutatni ezt a novellát – nem ez a célom azzal, hogy megemlítem ebben az írásomban. Inkább a történet mögött megbúvó felismeréseket, az azokból leszűrhető kérdéseket, konkrétan a halálnak, mint az élet létjogosultságára való eszköznek az egyetemes megítélését kétségbe vonó katona felismerésére szeretném felhívni a figyelmet.

A sok bevezető spoilerkedés után, lássuk csak miről is van szó: az alábbi mondatok a „Nobi” c-ű japán novellából vett idézetek, saját, jómagam által készített fordításban.

 „Pofonvágtak.

- Te hülye! Van olyan ostoba ember, akinek ha azt mondják, hogy takarodj innen akkor az némán el is takarodik és visszajön? Azt kell válaszolni, hogy nincs hova visszamenned, érted? Akkor a kórház csak csinál valamit! Ennek a csapatnak nincs már ahhoz ereje, hogy egy olyan tüdőbeteg szemetet, amilyen Te vagy eltartson! Azonnal takarodj vissza a kórházba! És ha nem vesznek be, akkor kuporogj akár napokig is a bejáratnál! Majd csak bevesznek, végül is egy kórház. De ha mégsem, akkor dögölj meg! De ne pazarold ám a golyót érted? – mindeközben a tiszt száját néztem, ami lassanlassan benedvesedett, ahogy felém köpködte a szavait. Ez az ember mondja ki a fejemre a halálos ítéletemet, felfoghatatlan számomra, hogy miért ő loholja bele magát ennyire? Bizonyára arról van szó, ami a felettes katonáknak szokásukká vált már. Ha felemelik a hangjukat, akkor az felkorbácsolja az érzéseiket is.

- Igenis! Én, Tamura közlegény azonnal visszamegyek a kórházhoz. Ha a kórház visszautasít, akkor magam vetek véget az életemnek!”

Az útra a kórházig, Tamura közlegény hat kicsi jam gyökeret kapott élelemként. És ezen az úton furcsa érzés keríti hatalmába a közlegényt:

 „(Olyan voltam, mint) az elevenen megnyúzott áldozat. És kilátástalanságom közepette egyfajta láthatatlanul lappangó boldogságérzet terjedt szét a testemben. Ezen a felesleges úton, mely akkor ér véget, amikor a kórházba kerülés álma is szertefoszlik, megéreztem egy pillanatra a szabadság érzésének múlandó mámorát. Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy nekem az élet már csak ez a pár napig tartó keserves út a kórházig.

És ráébredtem arra, hogy ezt a pár a napot nem, mint katona kell, hogy eltöltsem, hanem úgy, ahogy azt saját lényem és tudatom akarja. A trópusi erdő valósága, a természet határtalan szépsége és csodája átható erővel itatta át érzékeimet. Szinte eggyé vált a lábam a Manila Katedrális körüli tisztás puha füvével. A futó zápor után a látóhatárom minden szegletébe beleívódott a fákon kinyílt virágok látványa, melyek szinte vörös lángokként lobogtak. A napfelkelte és a naplemente pazar színei, a lilás fátyolban úszó távoli vulkánhegyek, a tengerre fehér fodrokat csalogató korallok, a tengerparton megbúvó bokrocskák mind-mind egy megvilágosodáshoz közeli extázis állapotába kerítette a lelkemet. Mérhetetlen hálát éreztem a szívemben azért, hogy a véletlen / végzet megmutatta nekem a halálom előtt az ÉLET mindent átfogó áradását. Az igazat megvallva, az eddigi életemmel jóformán semennyire sem voltam megelégedve. De akkor előtört bennem a gondolat, hogy hát nem vagyok-e épp én a sors kiválasztottja?! „

Tamura közlegény természetesen nem lett öngyilkos – hiszen akkor nem születhetett volna meg ez a novella sem, és bár eljutott a kórháznak nevezett kalyibába, onnan egy véletlen folytán menekült meg, amikor az ellenség felrobbantotta a sebesültekkel teli tákolmányt.

Japán mintegy 80 ezer katonát vesztett Leyte szigetén és a legszörnyűbb az, hogy a veszteség legnagyobb részét az éhen halt, ill. a trópusi betegségekben meghalt katonák száma tette ki. A japán felsővezetés egyszerűen csak úgy gondolta, hogy majd a dzsungel elég élelmet nyújt a katonáknak és nem szervezte meg az utánpótlást. Ez a stratégiátlan stratégia borzalmas következményekkel járt, hiszen aki egy kicsit is jártas a dzsungeli környezetben, az tudja, hogy nem egy édenkertről van szó, ahol csak le kell szakítani a fákról csüngő élelmet.

Az életben maradt katonákat ép ésszel elképzelhetetlen válaszút elé állította a sors: vagy a kannibalizmus útjára lépnek, vagy meghalnak.

Mi adja vajon valakinek az erőt egy ilyen extrém helyzetben is az élet igenlésére?

Meddig lehet fokozni a stresszt, amit az ember még el tud viselni? Miért választják oly sokan manapság önként a halált nem csak Japánban, de ugyanúgy Magyarországon is? (Hiszen még mindig sajnos vezető pozícióban van Magyarország az öngyilkosságot elkövető országok listáján. Bár jó hír, hogy az utóbbi időben némileg lejjebb csúsztunk a rangsorban az eredményesnek mondható pszichoterápiás kezeléseknek köszönhetően.) A válaszkeresésben talán az egyik kulcsfontosságú dolog lehet a napjainkban is oly népszerű Való Világ jelensége. Amikor bezárnak egy csoportot egy mesterségesen elkülönített helyre, ahol az ő saját világukat kell megélniük. És itt aztán olykor megszűnnek vagy módosulnak azok a szabályok, amelyek a kapuk mögött, a valós életben keményen megvannak. A szabályok tehát módosulhatnak jó értelemben és rossz értelemben is. Egy háború, egy front, egy Leyte-sziget, vagy egy munkahely is tulajdonképpen ilyen. Addig, amíg a „szereplők” tudják, hogy az ő általuk teremtett világon túl visszavárja őket a valós, reál világ, amibe eredetileg is bele születtek, addig azt lehet mondani, hogy az utolsó leheletükig is képesek küzdeni az életben maradásért. Akkor azonban, amikor azt érzi valaki, hogy NINCS vagy NEM LESZ másik világ, hanem amiben él, abból nem tud kimenekülni vagy a helyzetét megváltoztatni, akkor kezd el az ember – akár kisebb stresszteher alatt is, szuicid gondolatokkal foglalkozni.

Ezért (is) lesznek talán kortól, nemtől és foglalkozástól függetlenül sokan öngyilkosok.

Tamura közlegény vérlázító kérdése sokkolja az olvasót, és a film nézőközönségét is. Eljut ugyanis egy filozófiai és etikai meghasonláshoz: miért bűn az, ha valaki egy olyan testből táplálkozik, amelyik már nem él? Tamura ezen eszmefuttatása és a vallási hit megkérdőjelezése abból a felismeréséből fakad, hogy amíg az ember az élő növényeket, gyümölcsöket leszakítja és elfogyasztja, addig az elhulott, a halál (az elhervadás)beállta után már nem szüretel. Lesarkítva tehát a kérdést: miért szabad elvenni egy élő növény életét azért, hogy az ember egyen és miért nem szabad egy elhullott/ meghalt tetemmel az éhséget csillapítani? Mi egyáltalán az erkölcs? És hol vannak a határai? Ki és hogyan szabja meg azokat? Vagy mindez csak szokásokon nyugszik? Az isteni nagy természet, a fenti sorokban Tamura közlegény által felismert és leírt abszolút egység csak valami vízió lenne? Nem épp az ember követ el azzal hibát, hogy megsérti a természet törvényét azzal, hogy nem fogyasztja el ételként az elhullott egyedeket?

Tamura közlegény (is) kétségbe esve keresi a válaszokat, próbál valami legitim kapaszkodót találni magának a túlélés érdekében. Mert túl akarja élni! Bármilyen áron is!

A túlélésnek pedig sajnos ára van.

A háború után elmegyógyintézetben kezelik egy időre, és bár visszatér a társadalomba, a régi önmagát már nem találja és a kitörölhetetlen emlékek mély sebeket hagynak benne.

Konklúzióként nagyon nehéz bármilyen véleményt is mondani szerintem. Ez most nem is célom, inkább tovább lépnék egyet. És meg szeretném invitálni az olvasót pár perc erejéig, hogy gondolkozzon el: vajon ebben a történetben ki az embertelenné vált szörny? Tamura közlegény, avagy mindazok, akik arra kényszerítik Tamura közlegényt, hogy akarata ellenére azzá váljon, aminek bélyegzik?

Itt jutunk el mindennemű erőszak, abúzus, megfélemlítés, hatalomgyakorlás és folytathatnám a sort, kérdéséhez.

Próbáljuk meg, hogy legalább csak egy kicsit fogjuk vissza magunkat!

Köszönöm a figyelmet.

A Japán-window facebook oldala itt érhető el további információkkal, érdekességekkel.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Haljunk meg együtt!

Azaz a segítek meghalni pszichológiája

„Segítek meghalni” – ezzel a felhívó mondattal gyűjtötte Shiraishi Takahiro (ejtsd: Sirajsi Takahiro) 27 éves letartóztatott az áldozatait a twitteren. 2017. augusztus végétől 9 embert gyilkolt meg brutális módon, majd feldarabolta áldozatait és a saját lakásában tárolta a tetemeket. Mindez Japánban, Kanagawa (ejtsd: Kanagava) megyében egy kisvárosban, Zamában történt.

A 9 áldozat között 8 nő és egy férfi volt. A gyilkos egyértelműen a fiatal lányok soraiból vette áldozatait. Shiraishi amolyan munkaerő toborzóként dolgozott. Nem hivatalos HR-s, inkább alkalmi munkákra toborzott. És munkája révén kiismerte a női lelket annak minden gyengeségével és befolyásolhatóságával együtt. Megértette őket jól, más szóval az ő fejükkel is tudott már gondolkodni, az ő érzéseikkel érezni. De ez rettentő nagy stresszel is járt számára, amit nem tudott hol és mikor megfelelően levezetni.

A szigetország munkakörülményeiről elhíresült már a világban, hogy nem épp a leghumánusabb. Ezt én sem szeretném megcáfolni, sőt inkább ki szeretném egészíteni azzal, hogy nem csak hogy nem humánus, de bizonyos értelemben brutálisnak is mondható. Egy „fehér ember” szemszögéből mindenképp.

De miért és hogyan tudott idáig fokozódni ez a brutalitás?

A válasz összetett, melynek a legelső megoldandó kérdésére éppen a dolgozók, maguk a japán munkavállalók tudnák adni a választ, ha akarnák. De nem akarják, vagy nem jól akarják, vagy nem tudják, hogy hogyan kellene akarniuk, mert gúsba köti őket a tradíció, az elvárások és a munkatársak. Az a paradoxon áll ugyanis fent, hogy EGYEDÜL nem nagyon tud és nem is nagyon meri senki sem felemelni a hangját a többséggel szemben, főleg nem egy munkahelyen. Ugyanakkor már MINDENKI érzi azt a feszültséget, hogy az emberek idegei túlhúzott húrhoz hasonlóan pattanásig feszültek. És ez a bizonyos el-pattanás különböző formákban nyilvánul meg: valaki halálra dolgozza magát (ez a jólismert karósi), valaki depressziós lesz és kivonul a társadalomból (ők a „neat”-ek, akik akár éveken át nem mennek ki a lakásból és jobb esetben parazita módon a szüleik nyakán élnek), vagy valaki pszichológiai sérült lesz és például „csak” (angolul) stalker, azaz „zaklató”, kukucskáló lesz, aki abban vezeti le a magában felhalmozott stresszt, hogy lehetőleg a nála gyengébb vagy alacsonyabb beosztásban lévő munkatársait zaklatja, abúzálja, molesztálja és visszaél a hatalmával minden lehetséges eszközzel. (A jelenség talán épp most nagyon is aktuális a magyar média hasábjain is.)

A sor következő állomásán azok állnak, akik úgymond nem tudnak vagy nem képesek belső énjükből kifolyólag másoknak ártani, így maguk ellen fordulnak és az öngyilkosságot választják. Ahogy az a fiatal lány is tette ezt, aki egy neves japán nagyvállalat alkalmazottjaként több száz túlórát volt kénytelen teljesíteni és egyszerűen olyan depresszióba esett, hogy nem látott maga előtt más utat, csak az önpusztítást. Vagy az fiatal nő, aki a Japán Köztelevíziónál dolgozott és 2013-ban, 31 éves korában váratlanul szívelégtelenségben elhunyt. A média ezt egyébként eltitkolta és csak az utóbbi időben került nyilvánosságra. A nő túldolgozta magát, és a halála előtt az édesanyjával való utolsó telefonbeszélgetésben azt panaszolta neki, hogy ahogy végez egy munkafeladattal máris szinte annak a dupláját találja az asztalán.

 A képzeletbeli sorunkat pedig legutoljára a gyilkosokká válók, az ámokfutók zárják, akiknek nincs elég erejük ahhoz, hogy a saját életüknek vessenek véget, ezért aztán abban élik ki magukat, hogy másoktól veszik azt el. Shiraishi is ebbe a kategóriába tartozik.

Ebben az írásomban azonban nem Shiraishi tevékenységével, brutalitásával és egyéb részletekkel foglalkoznék, hanem inkább azzal, hogy

Mit is jelent ebben az országban a halál?

Véleményem szerint, más dimenziók uralkodnak itt, mint földünk más részein. Egyfelől egy progresszív, pozitív szellemű, a gyászoló számára vígaszt nyújtó gondolkodásmód figyelhető meg éppen a buddhista világszemlélet elterjedésének köszönhetően: A buddhisták ugyanis az élet( ek) kezdet és vég nélküli láncolatában gondolkoznak. Egy élet akkor kezdődik, amikor biológiailag a szülőktől kapott sejtek egyesülnek a metafizikai tudattal. És az élet addig tart, amíg ez a tudat el nem válik a fizikai testtől. Igy definiálják a buddhisták a halált. Viszont amíg a test elporlad, hamuvá válik és a természet örök korforgásába visszatér, addig a tudat nem bomlik szét és nem semmisül meg soha. Egy időre visszatér egy nyugalmi állapotba, hogy aztán újra testet öltsön. Félreértés ne essék, a japán gyászolók többségének is ugyanolyan nehéz feldolgozni a fájdalmat, és a lelki veszteséget, ahogy egy más embernek, egy más vallású gyászolónak a földön. De talán megkönnyíti a feldolgozás folyamatát az a máig gyakorolt tradíció, hogy az elhunyt legközelebbi szerettei eltöltenek egy éjszakát (egy estét) az elhunyt (felravatalozott) teteme mellett. A halál valós formában, szinte kéznyújtásnyira jelenik meg a gyászolóknak, és nem csak egy kukucskáló nyílással ellátott koporsóhoz lehet pár percre odaosonni egy végső búcsúra. Az érzés tehát, hogy ez a test, amit mostani életünk leélésére kaptunk „kölcsön” múlandó, mindenképp meghatározza a japán embernek a halálhoz való hozzáállását. Nem a porhüvely a fontos. Ha azt már nem tudjuk elviselni, vagy nem vagyunk már méltók annak viselésére, akkor meg kell / lehet tőle szabadulni. A halál nem misztifikált jelenség, sőt egy eszméért meghalni, vagy a közösség érdekében, a közösség hasznára életet áldozni nem bűn inkább dicsőség. A filozófia röviden ez, a valóságban persze senki az égadta világon nem akar meghalni önszántából. Itt van a szakadék az ékes filozófia és a valóság között.

Hogy miért győzedelmeskedik mégis a filozófia?

Talán több válasz is létezik, némelyek ezt fanatizmusnak neveznék – én semmiképp, inkább annak tudható be, hogy nincs választási alternatíva. Nem mond (hat) ja a delikvens, hogy bocs, de ebben nem veszek részt, és különben is akkor inkább emigrálok, mert nincs – nem volt a történelem során, hova menni. Ez az ország egy sziget, saját (os) kultúrával, szokásokkal. Ha nem tetszik, akkor nincs túl sok választási lehetőség arra, hogy kiugorjon belőle az egyén .

Legjobb példát szolgáltatják talán a félreértések tisztázására a második világháború idején bevetett kamikaze pilótáknak nevezett „különleges osztag” tagjainak életben maradt katonái. Senki sem akart önszántából meghalni – magyarázzák a túlélők. Egyszerűen nem volt más választásuk. Ha nemet mondanak a feladatra, akkor parancsmegtagadásért azonnali halálra ítélik őket, tehát nem volt semmilyen kiút abból a helyzetből. Ráadásul azzal is számolniuk kellett, hogy a parancsmegtagadás szégyenét nemcsak ők maguknak, hanem a családjuknak is aztán örökké viselniük kellett volna. A kérdés tehát számukra nem a túlélni vagy meghalni dilemma volt, hanem az, hogy MIKOR kerül rájuk a sor a biztos halálba vezető úton. Parancsnokaik persze nem engedték, hogy sorsukkal szembenézzenek, hiszen jellemző módon általában nem a felső vezetés nevezte meg, hogy ki legyen a soros. A lelki terror eszközével élve, azt várták el a katonáktól, hogy ők maguk tegyék fel a kezüket bevetésre jelentkezőként.

Képzeljük csak el a helyzetet: nem sorshúzásról van szó, amikor legalább a szerencse forgandóságára foghatnánk ami velünk történik, hanem magunknak KELL dönteni egy olyan végkifejletről, amiből gyakorlatilag nincs kiút.

öngyilkosság japán lélek kamikaze halál halálsprint
A bevetés előtt minden pilóta kapott egy csésze szakét (japán rizsbor) és kapott egy rövid időt, amit teljesen egyedül tölthetett. A legtöbben ezt levélírásnak szentelték, hogy elbúcsúzzanak szeretteiktől.

Martin Scorsese, a japánoknak ezt a lélekölő, az acélerős akaratot is könnyen megtörni képes, az emberi lélek gyötrelmeinek szinte minden bugyrát ismerő és megmérgezni képes technikáját rendkívül szemléletesen ábrázolja a „Némaság” c-ű filmjében. Mint ahogy az közismert, Scorsese rendező a japán Endo Shusaku (ejtsd: Endo Suszaku) azonos című novelláját vitte filmre. Tehát az alapötlet (is) japán. (!) És a film ékes példája annak, amiről az imént beszéltem: mindenkinek ki lehet forgatni a szavait, meg lehet törni a hitét ráadásul úgy, hogy olyan módon kergetik kétségbeesésbe, hogy mindazzal kell meghasonlania, amiben az addigi élete során hitt.

A japánok a nagymesterei a lélekölésnek! És ez keményebb, kínzóbb, fájdalmasabb és őrjítőbb talán a legkíméletlenebb testi kínzásnál. Mert az „áldozat” valójában nem akar meghalni, ennek ellenére meg kell győznie magát, hogy legitim az az elvárás, hogy MEG FOG HALNI.

Visszatérve egy perc erejéig a kamikaze pilótákhoz: gondolhatja persze az olvasó, hogy bizonyára megfelelően agymosott-tá váltak azok a katonák és mosolygó arccal, vígan mentek a halálba. A valóság azonban eltér ettől a sztereotípiától, a legtöbb katonát természetesen félrevezették – ahogyan a német katonák többségét is, és általában ahogy egy háborúban ez lenni szokott, de a lelke mélyén senki sem akart az elsők között lenni a bevetésre kiválasztottak sorában. Azt is meg kell jegyezni, hogy a kamikaze katonák legtöbbje nagyon fiatal, még tapasztalatlan pilóta volt. Technikailag is nagy szakértelmet követelt az, hogy valaki egy mozgó célpontra (a tengeren haladó hajókra) irányítsa zuhanó repülésben a gépét úgy, hogy a hajóról célzottan lövik a gépét. Valójában nagyon kicsi volt - és a tények is ezt bizonyítják, az esély a sikeres küldetésre. És ezzel, azaz hogy áldozatuk inkább demonstráció tisztában voltak ők maguk is.

Bevallom, személy szerint én azért sem tartom helyénvalónak, ha a média a terroristák által elkövetett tömegmészárlásokat „kamikaze-akciónak” bélyegzi, mert a kettő olyan messze van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem állítom, hogy minden terrorista önszántából hajtja végre a tettét – hiszen bizonyára vannak olyan esetek, amikor magát a terroristát is megfélemlíti vagy megzsarolja a szervezet, de alapjában véve a terroristák egy vallási vagy egyéb pszichés befolyás, átnevelés hatására, és ebből kifolyólag saját lelki meggyőződésükből (is) hajtják végre cselekedeteiket. Más kérdés természetesen az, hogy ezeknek az embereknek szinte elvették az önakaratukat és józan ítélőképességüket.

Ha Ön szereti a klasszikus drámákat, akkor talán meg fogja érteni, hogy az alábbival mire szeretnék célozni:

a japánok véleményem szerint imádják a drámai csúcspontokat. Amikor a főhős a kilátástalanságban (legalábbis ők annak ítélik azt meg) eldobja az életét és a halált választja, amikor feláldozza magát a saját vagy az egész családja becsületéért. Talán mert ez olyan katartikus? Jól mutat? Az antagónizmus ebben csupán csak az, hogy a filmvásznon vagy a színpadon ez jól mutat, de a valós életben aligha. Ráadásul mindezt egyedül kivitelezni nagyon nehéz feladat. Ezért aztán sokszor hajtanak végre Japánban csoportos öngyilkosságot. Ennek a legegyszerűbb – ha szabad ezt a szót használnom erre, formája az ún. shinju (ejtsd: sindzsú, )azaz a kettős öngyilkosság, vagyis a Rómeó és Júlia tragédiák japáni verziója. Amikor két szerelmes követ el egyszerre, legtöbbször egymást megölve öngyilkosságot. Aztán jönnek a fronton, - itt a második világháborúra gondolnék elsősorban, elkövetett csoportos öngyilkosságok, ill. a hátországban, félve a megszállóktól, a lakosság körében elkövetett csoportos öngyilkosságok.

Miért kellett annyi ártatlan embernek önkezével véget vetve meghalnia?   

– tette fel ezt a kérdést annak idején Donald Keene (eredetileg) amerikai katonai is, aki először a második világháború végén tette rá lábát a japán szigetekre és harcolt a vesztésre álló, mégis a kimerültségük ellenére is végső erejükig ellenálló japán katonákkal szemben. Keene szembesült a harctéren a tömeges öngyilkosság jelenségével és az amerikai, európai szemléletmódtól oly távoli jelenséggel nem tudott mit kezdeni. Mi történt itt? Miért robbantották fel a gránátjaikat a saját kezeikben ezek a katonák? Keene első találkozása a japán kultúrával meglehetősen morbidra sikerült, de a sokkoló élmények arra ösztönözték, hogy behatóbban tanulmányozza ezt az országot. Első lépésben az öngyilkos katonák zsebeiben talált noteszeket kezdte tanulmányozni és a naplóbejegyzésekből próbálta kikutatni a katonák lelkivilágát és gondolkodásmódját. Megdöbbentő eredményekre jutott, olyannyira hogy aztán itt telepedett le Japánban, elsajátította a nyelvet és számtalannál is több irodalmi alkotást fordított le angolra.

A csoportos öngyilkosság jelensége sem újkeletű tehát.

És itt kanyarodnék vissza Shiraishi-hoz, aki a twitteren gyűjtötte áldozatait. „El szeretnék tűnni örökre, de nincs hozzá erőm, hogy megtegyem” – és hasonló bejegyzésekre vadászott. Akik az ilyen és hasonló bejegyzéseket közreadták / közreadják, valójában nem akarnak meghalni. Lelki támaszt, segítséget keresnek, és fel akarják hívni magukra a figyelmet – véli az öngyilkos gondolatokkal harcoló depressziós betegeket tömörítő japán nonprofit szervezet szakértője. Havonta körülbelül száz elesett japán keresi meg őket, akik komolyan foglalkoznak az öngyilkosság gondolatával, de nem tudják vagy nem akarják megtenni. A szervezet pszichoterápiákkal, és egyéb orvosi kezelésekkel segíti ezeket az embereket, hogy visszataláljanak önmagukhoz.

Több, mint 10 éve már, hogy bestseller volt egy könyv, kezembe akadt akkor nekem is könyvesboltban: „Az öngyilkos nyuszika könyve” címet viselte a manga, vagyis képregény formában összefoglalt kézikönyv arról, hogy milyen kivitelezési lehetőségek állnak rendelkezésére annak, aki az ön-halál mellett akar dönteni. Emlékszem, hogy döbbenten, tágra nyílt szemmel és szájjal lapozgattam a kis könyvecskét és meg voltam róla győződve, hogy erre a morbiditásra csak japán szerző lehet képes. És nem!! A szerző nem japán! (Ugye, ugye a látszat mennyire tud csalni és a baglyok nem azok, aminek látszanak?!) Andy Riley angol szerző 2003-ban adta ki sorozatának első példányát, amit aztán több is követett. Az is tény persze, hogy a könyvecskéje hatalmas sikert aratott a szigetországban, tehát jó közönségre talált.

A 2000-es évek elején rázta meg a japán közvéleményt a japán-brikett csoportos öngyilkosság néven elhíresült eset. Egy internetes oldal (ahogy most Shiraishi a twitteren tette – lám, lám a célok nem változnak, csak az eszközök módosulnak) gyűjtötte a meghalni vágyók bejegyzéseit és hozzászólásait. A japán brikettnek van egy kiváló tulajdonsága a szénmonoxid mérgezésben meghalni kívánók számára: viszonylag sokáig ég, hamar füstöl és egy légmentes térben nem kell túl sok idő, hogy eszméletvesztés után meghalljon az ember. Fiatalok csoportjai vetettek véget így életüknek. Volt olyan eset is, hogy a csoport autót bérelt, és egy külvárosi elhagyatott tisztáson gyújtották be az autóban a brikettjüket. Mindannyian meghaltak. Eljátszottam a gondolattal, hogy vajon hogyan jöttek össze ezek a fiatalok? Találkozott a városban 5-6 fiatal egy megadott helyen, előtte még életükben nem is látták egymást. Majd beültek az autóba és elindultak a külvárosi tisztás felé. Útközben vajon beszélgettek egyáltalán? Ha igen, miről? Vagy csak bámultak ki az ablakon? Aztán elővették a speciális ragasztószalagot, kijelölték egymás között a munkamegosztás menetét és végig ragasztották az autóbelsőt, hogy az légmentessé váljon és a füst nehogy kiszivárogjon az ablakon? Közben még le is hordták esetleg egymást, ha valaki ügyetlenkedett? És miután mindezzel végeztek, beültek az autóba – sorsot húztak vagy dzsankeneztek, hogy ki hol üljön, és meggyújtotta a kijelölt személy a brikett-et? És senki sem mert szólni egy árva szót sem, mindenki a másikat figyelte, hogy hogyan szenved? Bevallom, nem tudom tovább ragozni.

Groteszk számomra, hogy hogyan tudtak arra a döntésre jutni, hogy egy olyan bensőséges elhatározást, mint az öngyilkosság, ilyen formában hajtsanak végre.

Semmi esetre sem szeretnék az áldozatok felett pálcát törni, vagy bármilyen ítéletet mondani, vagy esetleg sugallni. Egyszerűen csak a tettek mögött megbúvó pszichológia érdekel, és szerettem volna megosztani mindazokkal, akiknek van kedvük tovább gondolni ezt velem.

Köszönöm a figyelmet.

A Japán-window facebook oldala itt érhető el további információkkal, érdekességekkel.

Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116 123 ingyenes lelkielsősegély-számot, vagy keresse fel a suicidprevencio.hu weboldalt!

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Japán-window

blogavatar

A Japán-window cikkeinek tartalma kizárólag japán forrásból, blogbejegyzésekből, hírportálokról, saját megélt tapasztalataimból vett információk alapján íródik. Minden olyan magánszemélynek, vállalkozásnak és egyéb szervezetnek szól, akiket komolyabban érdekel Japán, az országban rejlő lehetőségek, a régmúlt és a jelen történései. A szórakoztatás mellett célom az ötlet-serkentés, valós ismeretek terjesztése és esetleges üzleti lehetőségek generálása. A bloghoz tartozó facebook-oldal itt érhető el. https://www.facebook.com/Yanagisawa.Gyoengyi/

Utolsó kommentek

Feedek