Japán-window

A japán oktatáspolitika színe és fonákja- harmadik rész

A jukuk, (ejtsd:dzsuku) avagy az oktatási rendszer rákfenéje

A „jóshiki” létfontossága

A juku fogalma nem újkeletű, már a VIII. századtól létezett. Amikor még nomád magyar ősapáink a pusztákat járták, majd letelepedve államot kezdtek alapítani, a japán elit már jukukban mélyítette el a tudását. Ez az időszak a japán történelemben a Heian korszak (794-1185) volt. Neves írástudók és tanítók tartottak kiegészítő órákat lakhelyükön a diákjaik számára. Mai szóval élve amolyan fakultáció folyt, egy adott témában.

A jelen kor Japánjában egy sajátos formát öltött a juku. A közoktatás egy általános műveltséget, egyfajta minimum tudást ad a gyerekeknek. A minimum alatt nem a minőséget kell érteni, hanem inkább a mennyiséget. A kemény verseny a neves egyetemekre való bekerülésért az erre elszántakat a jukuba járásra ösztönzi. A juku tehát felkészítő lenne az egyetemi felvételikre? Csak részben. Jukuba járnak már az általános iskolások is, hogy a kötelezőn kívül minél több tudást gyömöszöljenek magukba. És itt jön be ismét a korábbi példa alapján az a tény, hogy sajnos ezt is túlzásba viszik. A jukuban a gyerek inkább egy adathalmazt szív magába, ami a tesztek kitöltéséhez kell.

iskolasprint
folyik a juku-ban a tanulás

A lexikai tudás mérése elsősorban a feleletválasztós tesztek kitöltésével zajlik. Ezt eddig is tudtuk Európában, DE !!! De nem csak erről van szó. Az általános iskolában a bizonyítvány NEM jegyadással sorolja be a diákot, hanem több szegmensből álló jellemzéssel. Ennek egyik része az érdemjegy helyett a „kiváló”, „jó” és a „lehetne jobb is” kategóriajelölés, egy viszonylag alaposabb tanári (írásbeli) jellemzés, ami konkrétan rámutat a javítanivaló hibákra, hogy a diák a legjobbat tudja kihozni magából.  Mindezen felül pedig van egy összesített diagram is, ami az adott félévben írt tesztek eredményeit mutatja átláthatóan. Az általános iskola még nem feltétlen a szigorú értelemben vett tanulásról szól. Nagyon sok iskolai program, rendezvény van, melyek tulajdonképp a tananyag részei. Ezeken a programokon keresztül tanulják meg, tapasztalják meg a gyerekek a társadalmi együttélés alapszabályait, az összetartás fontosságát, a konfliktuskezelést és a csapatmunka előnyeit. Nyilván már itt kijönnek a gyerekek közti egyéniségre jellemző különbségek, hogy ki a vezető típus, kinek vannak jó ötletei és hogy ki a bliccelő típus. A tanárnak inkább az a feladata, hogy irányítsa a gyerekeket. Az órákon – már egész kicsi kortól kezdve, az egyéni feleltetés (visszakérdezés) helyett inkább egy előre kiosztott témáról kell házi feladatként felkészülni a diákoknak, erről készítenek egy beszámolót, amit rövidebb-hosszabb „előadás” formájában adnak elő a többieknek. Ez az idősebb évfolyamokon már csoportmunkában folytatódik, melyben a diákok saját maguk osztják fel a feldolgozandó feladatot, a felmerülő kérdéseket megvitatják, véleményüket ütköztetik, és azután készítik el az összefoglalót, amit ugyancsak előadnak osztálytársaiknak. A tanárnak itt is egyfajta tanácsadó, ill. konferáló szerep jut, avagy buzdítja a nehézkesebb gyerekeket. Ez mindenképp megszívlelendő lenne a magyar oktatásban is. Nem csak az egyéni eredmény a fontos, hanem a csapatépítés is.

Az a közhely, hogy a japánok nem tudnak vitatkozni és hogy nem nyilvánítanak véleményt, szerintem abból fakad, hogy angol nyelven valóban nem nagyon akarnak megszólalni.

A japánok egymás között sem nagyon hangoztatják a véleményüket – hangzik el gyakran az európai kritika. Ennek véleményem szerint NEM kommunikációs okai vannak. A lehetséges okokra visszatérek majd egy másik posztban.

Az idő tehát véges, így az általános iskolában nem marad túl sok idő a kötelező tanterv bevésésére, ami azt vonja maga után, hogy a gyereknek jukuba kell járnia, ha a tempót tartani akarja. A jukuk is specializálódtak, attól függően, hogy ki milyen iskolában szeretne tovább tanulni. A juku-választék megszámlálhatatlan és természetesen az ár besorolásuk is. Rögtön felvetődik persze, hogy akkor pl. egy szerényebb módú családnak esélye sincs arra, hogy a jófejű gyerekét egyetemre, netalántán egy jónevű egyetemre írassa be? Bizony ez sajnos így van. Az ösztöndíjrendszer nagyon gyér, és csak ösztöndíjra alapozva nem lehet egy egyetemet elvégezni, saját tőke is kell. A kemény kapitalizmus szigorúan szelektálja a tanulni vágyókat. A helyzet azért nem reménytelen – és ez is egy japános jelenség, hogy próbál mindenre alternatívát nyújtani.

Ugyanis a kevésbé jómódúaknak még mindig ott vannak a távoktatási formák, amelyek jóval olcsóbbak a jukuknál. A gyerekek havi rendszerességgel megkapják postán a tananyagot, megcsinálják a kijelölt feladatokat, beküldik a megoldásaikat, amit a cég kijavítva visszaküld nekik. Persze itt fontos a motiváltság, hogy a gyerek hónapról hónapra csinálja is a feladatokat, a szülőknek is aktívabban kell noszogatni őket. Megjegyzem egyébként, hogy nagyon színvonalas tankönyvekkel, taneszközökkel dolgozik minden oktatással foglalkozó cég. Mivel nagy a verseny köztük a kliensekért, ezért érdekeltek abban, hogy érthetően magyarázó, a feladatokat alaposan gyakoroltató feladatlapokat készítsenek. A klienseket persze kemény marketingeszközökkel is bombázzák, de nem kínálnak zsákbamacskát.

Magyarországon talán még gyerekcipőben jár ez a fajta oktatási mód, de megérne egy kis energiát belefektetni a japán jukuk és távoktató iskolák stratégiáinak tanulmányozásába. Egyfelől még kiaknázatlan piac nálunk, másfelől jó irányba is stimulálhatja az állami közoktatást.

A japán iskolák, az oktatás maga spártainak tűnik vagy tűnhet első látásra a külföldiek szemében. Azok a szerencsések, vagy szerencsétlenek? – ítéljék meg saját maguk, akiknek volt alkalmuk gyerekkorukban japán iskolába járni bizonyára teljesen más szemmel nézték vagy gondolnak vissza a japán rendszerre. Ennek legfőbb oka az, hogy ők mint kívülállók, külföldiek kerültek be az iskolába.

A fentiekben én a japán oktatáspolitikát inkább objektív nézetből, az összefüggéseket keresve próbáltam vázolni. Tudom jól, hogy számos komponens kimaradt, a kreativitásra nevelés egy külön fejezetet érdemel. Talán majd később visszatérek rá egy másik bejegyzésben.

Zárásképpen annyit szeretnék az elmondottakhoz még hozzátenni, hogy az én véleményem szerint a japán oktatásrendszerben a japán gyerekek a lexikai tudás mellett a „jóshiki”-t (ejtsd: dzsósiki) tanulják meg, amit elég nehéz magyarra egy szóval lefordítani.

A jóshiki egy tudás, ami szerintem azt jelenti, hogy tudom azt, hogy nem illik tömött vonaton hangosan telefonálni, hogy tőlem telhetően a legjobb tudásommal dolgozom, hogy a cég sikeres legyen, hogy ha találok az utcán egy pénzzel tömött pénztárcát akkor nem teszem automatikusan zsebre, hanem leadom a legközelebbi rendőrörsön, mert valószínűleg keresi a gazdája és ha esetleg én is elvesztem máskor valamimet, akkor ezen az elven visszajuthat még hozzám és folytathatnám a sort. Egyszóval az a tudás, ami értékes emberré tesz a társadalom számára.

Magyarországon mindezt talán még a háború előtti nagypolgárság értékrendje képviselte valamilyen szinten. Érdemes lehet leporolni a régi értékeinket! Talán ebben is rejlik a poszt nyitókérdésére a válasz, hogy az európaiak munkaetikája miért marad el messze a japáni munkamoráltól. Amíg nem teszünk ellene valamit, addig sajnos ez így is marad.

Az első és a második rész itt olvasható:

http://japan-window.reblog.hu/a-japan-oktataspolitika-szine-es-fonakja--elso-resz

http://japan-window.reblog.hu/a-japan-oktataspolitika-szine-es-fonakja--masodik-resz

Vége

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


A japán oktatáspolitika színe és fonákja- második rész

A fegyelem határai

Az iskolai élet fegyelmezetten, szervezetten, már-már kézikönyvszerűen zajlik. Az óra meghajlással kezdődik és végződik úgy a tanár, ahogy a diákok részéről. Az állami általános iskolákban kevésbé, a magán általánosban és a 3 éves középiskolától egyöntetűen egyenruhát viselnek a tanulók. Ami nem iskolai köpeny, vagy szabadon választott fehér felső sötét alsó összeállítás, hanem az iskola által megjelölt egyenruha. Minden iskolának egyébként saját dizájnja van a szoknya hosszától az őszi pamutmellényre hímzett motívumig. És az egyenruhát minden diáknak meg kell magának vennie. Japánra viszont igaz a demokratikus jelző abban a formában, hogy minden iskolának MÁS az egyenruhája és a lányok közül sokan pl. az egyenruha dizájn alapján választanak iskolát. Nem vicc.

iskolasprint fegyelem klubtevékenység iskolasprint
minden iskolának saját "egyéni" egyenruhája van

A „Gleichschaltung”, azaz gleihsaltolás negatív kifejlettel ismerős sokunknak az európai történelemből. Felvetődik itt számomra egy komoly szociológia kérdés, mely szerint hol húzódik vajon a határvonal az autokrata arc nélküli egyentársadalom (lásd pl. anno Németország nemzetiszocialista irányvonala) és a demokratikus fegyelem-hű társadalom között? A válasz megér szerintem akár egy tanulmányt is, mindenesetre a japán társadalom bővelkedik a gleihsaltolásnak látszó elemekben.

iskolasprint fegyelem klubtevékenység iskolasprint
"Szeánszra" emlékeztető évnyitó egy tokiói állami középiskolában

Az általános iskola sportnapjának csúcsszáma a legidősebbek versenyszáma, az ún. „kibasen” (ejtsd: kibaszen), ami magyarul annyit tesz, mint lovas csata. Az egész iskola két táborra, a fehérekre és pirosokra (a testnevelésórán viselt szokványos piros sapka, és annak kifordított fehér változata) oszlik. Minden évfolyam minden osztályának a fele piros, a fele fehér. A sportnapon tehát az egyes évfolyamok osztályai a sapkájuk színe alapján sorakoznak fel. A megnyitón dobszó kíséretében a pirosok kihívják a fehéreket, és fordítva a „mi vagyunk a jobbak” és egyéb hasonlóak kántálásával.

A dobszó, a zászlólengetés egyfajta spirituális hangulatot kölcsönöz úgy a résztvevőknek, ahogy a nézőknek is.

A fent említett kibasen versenyszáma láttán én azonnal a Hitlerjugend fiataljainak hasonló sportszámára asszociáltam.

iskolasprint fegyelem klubtevékenység iskolasprint
A szóban forgó asszociáció

Ennek a versenyszámnak a gyökerei eredetileg a római kocsihajtásig tekintenek vissza, aztán később nemcsak a hajtókét, a kocsi szerepét is a gyerekek vették át.

Hangsúlyozom, hogy NEM szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, csak kísértetiesen hasonlít a kettő egymásra.

A kötelezővé tett szabadon választható klubok

Az iskolában is már komolyan jelen van a gyerekek között az alá-és fölérendeltség, ami tulajdonképpen az egész társadalmat átszövi. Az egyén életkorán túl meghatározó az, hogy egy tevékenységet milyen hosszú ideje, hány éve végez. Mindig a legfiatalabb, a legtapasztalatlanabb, az újonnan érkező kerül a legalsó szintre függetlenül a valódi életkorától. Az iskolában ugye annyival egyszerűbb a helyzet, hogy az évfolyamokba azonos korú diákok járnak.

A középiskolákban kezdődik el az ún. „bukatsu” (ejtsd: bukacu), ami szabadon választható klub-tevékenységet jelent. Papíron. Merthogy a valóságban nincs rá nagyon példa, hogy a diák ne tagozódjon be valamelyik klubba. Itt is él az előbbi megállapítás, hogy (liberálisan) a sok klub közül valamelyikhez csatlakozni KELL. A klubok 80-90%-a sporttevékenységet folytat, a fiatalságnak a mozgásra és sportra nevelése nagyon fontos szempontja az oktatásnak.

iskolasprint fegyelem klubtevékenység iskolasprint
bukatsu - iskolaudvaron edző fiúk
iskolasprint fegyelem klubtevékenység iskolasprint
a röplabdások klubja

Én ezt a koncepciót valójában egy jó dolognak tartom, -mégha az olvasóban esetleg ellenszenvet vált ki, a probléma inkább a néhol túlzásba vitt megvalósítással van csak.

A nyáron pl. volt egy eset, hogy az egyik iskola baseball csapatának edzője büntetésből 12 km futásra utasította az egyik klubtagot, mert az elkésett. A közel 40 fokos melegben a gyerek hőgutát kapott futás közben és kórházba kellett szállítani.A tanárt persze megrovásban részesítették és felfüggesztették az edzői tevékenységéből.Az effajta fegyelmezés és túlzott fegyelem-imádat a militarista kori Japán hagyományainak szétmorzsolt maradványa.

 A fegyelem megvonása a lazulást eredményezi – véli ma is sok cég-és gyárvezető. A probléma itt abban rejlik talán, hogy sokan nem tudnak vagy nem akarnak egy kiegyensúlyozott kompromisszumot találni az olykor értelmetlen fegyelem és a rugalmasság között. Ez mindenképpen egy óriási negatívum, olyannyira, hogy napjainkban sok vállalati alkalmazott életét keseríti ez meg és ígéretes, tehetséges fiatalok élete kerül vakvágányra e miatt. A gyermekvállalási kedvre és tovább megyek, gyermekvállalás lehetőségére is kihat, miután a rugalmatlan munkahelyek csak az elbocsátás opciójával szolgálnak, ha a nők bejelentik a terhességüket.

Az első rész itt olvasható:

http://japan-window.reblog.hu/a-japan-oktataspolitika-szine-es-fonakja--elso-resz

Folytatása következik.

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


A japán oktatáspolitika színe és fonákja- első rész

  Vajon a bennfentesek véleménye csak, hogy az európaiak munkaetikája messze elmarad az ázsiai és azon belül a japáni munkamorál mellett? Hogy egy Magyarországon szocializálódott ember azzal nem tudja felvenni a versenyt? Bármi is legyen az Ön válasza, az kétségkívül igaz, hogy egy országnak lételeme az oktatáspolitikája, az iskoláztatási rendszere, amely tulajdonképpen az adott ország imázsa és megítélésének alapja.

Úgy Magyarországon, ahogy Japánban is, jelenleg az oktatás reformok sorozatát éli. Ennek persze vannak politikai indíttatású okai, demográfiai okai, a globalizáció által kiváltott szemléletváltást igénylő okai, gazdasági okai és sorolhatnám még tovább a sort.

 Jelen írásommal betekintést szeretnék nyújtani – a teljesség igénye nélkül, a japáni oktatási rendszer pozitív és negatív szféráiba, el szeretném oszlatni az esetleges félreértéseket a japánok vitaképességének hiányáról és az olykor európai szemmel „hangyatársadalom”-nak bélyegzett jelenségekről.

 Külön kitérnék az iskolák szülői munkaközösségére – merthogy van ilyen is, az iskolai rendezvényekre, a fegyelemnek mint társadalmi szervezőerőnek a jelentőségére és nem utolsó sorban romboló hatására is. Az iskolarendszeren belül egymással párhuzamosan futó két képzési formára, (azaz a kötelező oktatás és az ún. juku (ejtsd: dzsuku) melynek antagonisztikus vonásai mégsem gátolják meg az embereket abban, hogy egy viszonylag stabil, jólműködő társadalmi szerkezetben élhessenek. A kötelező oktatást színesíti a kemény kapitalizmus, az állami és a magániskolák ( és óvódák) egymás mellett futó jelenségével. A rendszer tehát szövevényes, de kezdjük is talán egy rövid

Történeti visszatekintéssel

Japánban a mai értelemben vett oktatás a Meiji (ejtsd: Mejdzsi) korszaktól vette kezdetét. Természetesen már azelőtt is viszonylag szervezett formában zajlott az iskoláztatás a szigetországban, legfőképp az írás-olvasásra és a számolásra fókuszálva. Ebben az országban a latin helyett a kínai írás és szövegek olvasása jelentette a műveltség felsőfokát.

A Meiji korszak (1867-1912), vagyis Meiji császár uralkodásának időszaka egy új fejezetet nyitott a japán történelemben, ezt a korszakot a restauráció vagy modernizáció korszakának is nevezhetjük. Ekkor nyitotta meg Japán az ország kapuit a nyugati civilizáció előtt, és ezzel beindult az iparosodás, megreformálták a közoktatást és az élet alapjaiban változott meg. Szinte egyik napról a másikra. Sarkítottan szólva olyasféleképp lehet ezt elképzelni, mint mondjuk amikor Magyarországon 1945. tavaszával kezdetét az vette „új” rendszer. Csak a két országban más-más végkifejlettel halad tovább az élet….

Ma a közoktatás a 6-3-3 + szakiskola vagy főiskola vagy egyetem rendre épül, ahol a számok az éveket jelölik. Ebből kötelezően elvégzendő mindenki számára a 6 éves általános iskola és az ezt követő 3 éves ún. középiskola. Ezeket a tanköteles éveket eltölthetik a nebulók magániskolákban, melyek borsos tandíjjal terhelik a szülő pénztárcáját, avagy állami ingyenesen elérhető iskolában. Persze ez is csak elvileg ingyenes, a gyakorlatban az iskola számára külön bankszámlát kell nyitni, ahonnan adott rendszerességgel veszik le a szükséges költségeket. Ennek mértéke a lakóhely szerinti prefektúra, azon belül város és azon belüli kerület költségvetésétől függ. Tokióban pl. 23 kerület van, és a belvárosi kerületek jóval gazdagabbak a külsőbb kerületeknél, ami pl. a közlétesítmények, sportcentrumok, művelődési házak, könyvtárak stb. számában is mérhető. (Hogy az egyes kerületek között miért van  gazdasági különbség, a sok más ok közül pl. az adózási rendszernek is köszönhető. A jövedelemadó alapján ugyanis a kerületben lakó állampolgároknak és az oda bejelentett cégeknek „kerületnek járó” adót kell fizetniük az államnak befizetendő jövedelemadójuk mellett. Ahol tehát több cég, vállalkozás működik és jómódúbb lakosok élnek, az a kerület értelemszerűen gazdagabb. )

Mindennek ellenére túl nagy különbségek nincsenek az állami iskolák között se a felszereltséget tekintve, sem pedig az oktatáspolitikát – legalábbis eddig így volt. Gyakran emlegetik, hogy Japánnak többé-kevésbé sikerült megvalósítania Lenin álmát a szocialista, osztálykülönbségektől mentes, egyenlő társadalomról. Ebben van némi igazság, én inkább azonban azt mondanám, hogy EDDIG (azaz a globalizáció kezdetéig) Japánban sikerült felépíteni egy „egészséges” kapitalizmust az egyén érdekeit, helyzetét és boldogulását védő és elősegítő szocialista jellegű vonásokkal. És ez mindenképp dicséretet érdemel, és bizony van mit tanulmányozni rajta.

 Itt is egyfajta központi tanterv alapján tanítanak és külön dicséretreméltó az, hogy Japánban nem létezik az analfabetizmus, ill. a száma elhanyagolhatóan csekély.

A szülői munkaközösség

A japán szülőknek teljesen természetes, hogy az állami iskoláknak is fizetniük kell, így volt ez régen is, aztán a fent említett Meji korban is és a világháború után is. Az alapelv tehát az, hogy a lakóhely körzete és a szülők együttesen állják a gyerekek oktatását. Ebből a gazdasági támogatási formából nőtte ki magát amerikai mintára a japáni szülői munkaközösség rendszere a háború után. 1946-ban készült egy amerikai jelentés arról, hogy Japánban PTA szerű szerveződések lelhetők fel. Ezek voltak az ún. „Támogató Csoportok”, „Szülői Közösségek”, „Édasanyák Gyűlése”. A PTA (a parent-teacher associaton vagyis a szülő-tanár szervezet) eredetileg amerikai találmány, 1897-ben két anyuka hívta életre az USA-ban.

Japánban 1952-re nyerte el mai formáját, de a kezdetekben CSAKIS az oktatás anyagi támogatását szervezték, az oktatásba, ill. az iskola életébe nem szóltak bele.

A funkciójuk az évek során kibővült, a tanárok mérhetetlen leterheltsége miatt is, az iskolai rendezvények megszervezésében és lebonyolításában oroszlánrészt vállalnak. Az elv tehát meggyőző, a kivitelezés viszont maga a horror. Örömömre vagy talán szerencsétlenségemre, részem volt az általános iskola szülői munkaközösségének legimpozánsabb rendezvényének, a sportnap levezénylésének munkájában.

Alapból úgy indul az egész, hogy meg kell választani a szülői értekezleten az éves tagokat. Van gazdasági felelős, programkoordinátor stb. és kineveznek az egyes rendezvényekhez munkacsoportokat, amelyen belül szintúgy lebontják személyekre az elvégzendő feladatokat. Olyan esetekben, amikor az anyukák ún. hivatásos háztartásbeli státuszban vannak – azaz nem dolgoznak, csak a háztartást vezetik, kifejezetten élmény lehet az illetőnek ez a fajta megpróbáltatás, mert újra „csilloghat”, mint amikor még dolgozott. Napjainkra azonban már kisebbségbe szorultak ezek a hivatásos háziasszonyok, egyre több családban KELL, hogy dolgozzon mindkét szülő ahhoz, hogy az életszínvonalukat tartani tudják.

 És bizony egy teljes munkaidős munka mellett nem egy leányálom, ha még megválasztják az embert szülői munkaközösségi tagnak. Magyarán, már nem akarja önkét senki sem vállalni a feladatokat, vagy pedig tolongás van az egyszerűbbnek mondható feladatkörökért. Abból kiindulva, hogy az iskolai évek alatt legalább egyszer mindenkinek KELL valamit vállalni.

A sportnap nem épp egy könnyű feladat. Persze jelentkező sincs rá, így lép érvénybe a B terv, azaz a sorshúzás. Aki pedig a rövidebbet húzza, legyen az akár tátogó külföldi, akár minden percében dolgozó anyuka, annak teljesítenie kell a rá kirótt feladatot. Naná, hogy én húztam a rövidebbet. Kifogás pedig nincs. Kíváncsian vártam a fejleményeket. Rövidesen megkaptam a koordinátortól az éves gyűlési napok dátumait és hogy konkrétan milyen munkát osztottak rám. Gyűlni szinte minden héten kellett, péntek este vagy szombat délután. Naivan azt gondoltam, hogy elég, ha a rám eső feladat megbeszélésekor ott vagyok így aztán nem nagyon jeleskedtem a létszámolvasáskor. Ami rögtön fel is tűnt, megkaptam a fejmosást. Elmentem a következő szombati gyűlésre, amit 14 órai kezdéssel hirdettek. Az anyukák többsége 2 után jelent meg szatyrokkal, uzsonnás táskákkal. Néztem, mint Rozi a moziban, hogy mi lesz itt? Hát felkészültek, ha megéheznének. Tessék??- gondoltam magamban, aztán kezdetét vette az idők végezetéig tartó gyűlés, amit az iskola gondnoka szakít meg a kulcscsomója rázásával, hogy ideje bezárnia az iskolát. Minden egyes részletet, apróságot lebeszéltek, hogy ki hol álljon, hogy a ponyvát milyen szögben hova terítsék stb. Balga módon közbe szóltam, hogy nézzük meg a tavalyi leírást – mivel minden évben készül az adott munkaközösség által egy jelentés a programmal kapcsolatos teendőkről, felmerült problémákról stb. és az alapján gondoljuk ki a mi saját változatunkat. Úgy ahogy volt udvariasan visszautasították a felvetésemet azzal, hogy nem szabad eltérni a hagyományoktól. Vitázni nagy értelme nem volt, ugyanakkor érdekes módon azt vettem észre, hogy voltak, akikre „hatott” a felvetésem és szépen lassan a tavalyi év mintái alapjaira építkezve kezdték a saját feladatukat koordinálni. De ezt ugye nyíltan egy szóval sem mondták ki, nem szálltak szembe senkivel és semmivel, csak szépen tették a feladatukat úgy, hogy hagytak maguknak mozgásteret is.

iskolasprint oktatáspolitika iskolasprint
PTA gyűlés

Havonta egyszer kénytelen voltam elmenni és én voltam az első, aki a gyűléseken felállt, hogy most már hazamegyek és nem hallgattam végig minden jelenlevő feladatkörét stb. Mondván elég, ha tudom, hogy nekem mit kell csinálni.

Az, hogy mindenki ott van és mindent végig hallgat, annak a célja az, hogy ha váratlan dolog történik, akkor valaki más is be tudjon ugrani a helyére. A filozófia ez, a valóságban azonban nem szupermenek ülnek ott, tehát jó, ha a saját feladatát tudja az ember. Ez a modell érvényes a vállalati megbeszélésekre és az iskolai élet egészére is. Ágálni ellene nem nagyon érdemes, paradox módon azonban a legtöbb japán is utálja ezt. Hogy miért nem változtatnak? Mert a hagyomány az nagyúr, másrészről pedig mivel minden mindennel összefügg, nem olyan könnyű megtalálni a középutat.

A sportnap kiválóan sikerült. Mégiscsak igaz lenne, hogy a cél szentesíti az eszközt?

Folytatása következik.

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Japán-window

blogavatar

A Japán-window cikkeinek tartalma kizárólag japán forrásból, blogbejegyzésekből, hírportálokról, saját megélt tapasztalataimból vett információk alapján íródik. Minden olyan magánszemélynek, vállalkozásnak és egyéb szervezetnek szól, akiket komolyabban érdekel Japán, az országban rejlő lehetőségek, a régmúlt és a jelen történései. A szórakoztatás mellett célom az ötlet-serkentés, valós ismeretek terjesztése és esetleges üzleti lehetőségek generálása. A bloghoz tartozó facebook-oldal itt érhető el. https://www.facebook.com/Yanagisawa.Gyoengyi/

Utolsó kommentek

Feedek