Japán-window

Miért kell nekünk a béke? MÁSODIK RÉSZ

Hogy a bomba erejét a lehető legnagyobb hatásfokkal tudják tesztelni minél több emberre volt szükség. A Hiroshimai Városházán létrehozott Big Data ugyanarra a várostérképre több dimenzióban gyűjtött be különböző témákban az adatokat: feldolgozták pl. az áldozatok halálának okát, módját, körülményeit és a pontos helyszínt valamint időpontot. Az adatcsoportokat különböző színekkel jelölték meg a térképen, majd az egyes dimenziókat egymásra tették. Az eredmény hátborzongató lett. Vajon miért is kellett azt a bombát reggel 8:15-kor a városközpontra ledobni? A Big Data egyértelmű választ adott erre (is). A külvárosokból az emberek ugyanis a városközpont felé özönlöttek, a legtöbb ember ebben az időben érte el a központot. A bomba becsapódásánál és az attól számított 2,5 km sugarú körben 53644 ember lelte szinte azonnal a halálát. A halál okának a legtöbb esetben azonnali elégést, ill. összenyomódást adtak meg. Az összenyomódás alatt azt kell érteni, hogy a nagyobb betonépületek összedőltek és maguk alá temették a bent lévőket, vagy a törmelékek alatt még esetlegesen életben maradottak a robbanás utáni tűz martalékává váltak.

 Aztán rávilágított a Big Data a következő tényre: a robbanás utáni harmadik napra a túlélők halálozási aránya nagymértékben megugrott. (Ez már az előbb említett 2,5 km sugarú körön kívülre érvényes, a becsapódási ponttól 500 méterenként távolodva.) Ennek oka pedig a következő volt: egyidejűleg érintette a legtöbb embert az égési sérüléseik elfertőződése, ill. hogy testük érhálózata felszakadt. A jelenséget egy japán kutatócsoport szimulálta, a bomba becsapódása nem csupán vakító fénnyel járt, hanem akkora hővel, hogy az emberek vére a szó szoros értelemben felforrt, ami az érfalat felszakította.

#Japán #Barack Obama #black rain

Aki mindezen túl a robbanás után egy héttel még életben maradt, arra aztán a sugárfertőzés szindrómái vártak, melynek súlyosságától függően az áldozat vagy eltávozott végleg, vagy egészségileg károsodottként ugyan, de életben maradt.

 A következő figyelemreméltó jelenség is kirajzolódik a Big Data felméréséből. Sok olyan személy is életét vesztette mintegy 2 héttel a robbanás után, akik valójában sokkal messzebb, mint 2,5 km tartózkodtak a robbanás helyszínétől. Az ő halálukat a következő okozta: a robbanás után bementek Hiroshima központjába, a kórházakba szeretteik keresésére indultak és ez alatt szívták be a rádióaktív anyagokat, ami náluk belső sugárfertőzést okozott. Ezek az emberek augusztus vége felé hirtelen vérezni kezdtek, hullani kezdett a hajuk és mérhetetlen kínok között távoztak az élők sorából. A családtagjaik értetlenül álltak a jelenség előtt és a ma is élő szemtanúk könnyel teli visszaemlékezései szívszorítóan hatnak a hallgatóságra.

Akkor ugyanis még nem tudtak semmit az ég világon a rádióaktív szennyeződésről, csak álltak tehetetlenül a jelenség előtt.

A következő halálozási ok pedig az ún. black rain=fekete eső jelenségéből fakadt. Vagyis a bomba radióaktív részecskéi bekerültek a légáramba, esőfelhőbe és azokon a távolabbi területeken, ahol rádióaktív eső esett, ott is megjelentek a halálos áldozatok.

Tavaly Barack Obama, volt amerikai elnök ellátogatott Hiroshimába és beszédében együttérzését fejezte ki az áldozatok hozzátartozóinak és ő maga is az atommentes világbéke mellett foglalt állást. A ma is élő túlélők nem is talán bocsánatkérést vártak az évek során, hanem azt az állásfoglalást, hogy a világon soha többé semmilyen körülmények között senki ne vessen be az emberiség ellen atomfegyvert. És Obama talán teljesítette akkor részben a vágyukat. A túlélők többsége túllépett már a gyűlölet, undor és utálat korlátain, már tudják, hogy a történteket nem lehet a visszájára fordítani. Amit egyedül tehetnek az az, hogy amíg élnek továbbadják történetüket a jövő új generációinak, hogy ők legalább a szavak segítségével éljék át a történteket és soha de soha ne lépjenek a háború útjára.

Emir Kusturica legutóbbi filmjének, a Tejben, vajban, szerelemben c-ű alkotásának egyik mondata jutott most eszembe spoilerkedés nélkül: amikor a főhős elveszti szerelmét és ő maga is meg akar halni, akkor visszarántja a juhpásztor és azt mondja neki, hogy miért akarsz meghalni? Akkor ki fog emlékezni arra a gyönyörű nőre, akit annyira szerettél?

 Talán szürrealista, de tudat alatt lehet, hogy sokan, akik elszenvedték az atombombát, mindazok, akik túlélték a koncentrációs táborok gázkamráit, a munkatáborokat a Gulágon és folytathatnám a sort, mind-mind valami hasonlóért választották az életben maradást.

Több atomtámadásnak egyszerűen nem lehet, nem szabad történni a földön. És főleg nem egy Kim Dzsongun elborult döntése miatt.

Hát ezért kell talán nekünk most inkább a béke!

#Japán #Barack Obama #black rain

Vége

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Miért kell nekünk a béke? ELSŐ RÉSZ

Japán szomszédságában Kim Dzsongun észak-koreai vezető ismét rakétákat lövetett ki, amelyek a Japán-tengerben landoltak. Most a legutóbbi már az északi Hokkaido szigetet átszelve, a Csendes-óceánban. Július óta folyamatosan provokál. És az átlagember is már kezd gyanakvóan aggódni, sőt túllépve ezen, kezd komolyan félni. De miért is? Mert felröppent a hír, hogy Kim Dzsongun már atomtöltettel is el tudja látni azokat a rakétákat. És az atom, az nem játék. Japán különösen érzékeny az atomra, nemcsak felvételekről vagy hallomásból tud róla, hanem mert az egyetlen olyan ország a Földünkön, ahol 72 évvel ezelőtt ártatlan emberek sokasága élte át miatta a poklok poklát.

Azóta is minden évben megemlékezik Japán a hiroshima-i és a nagasaki-i borzalmakról. Mindenekelőtt egyperces néma csenddel, visszaemlékező beszédekkel és a világbéke fontosságának hirdetésével. A hiroshimai áldozatok összlétszáma 140 ezerre tehető.

#japán #Kim Dzsongun #Hiroshima #atombomba

Az atomfegyverek betiltásáról szóló egyezmény érdekében lobbizott a közelmúltban Thurlow Setsuko asszony, a ma Kanadában élő hiroshimai túlélő, aki 13 évesen ott volt azon a reggelen Hiroshimában. Éveken át küzdött és küzd ma is azért, hogy az áldozatok utolsó sikolyai és a túlélők gyötrelmei ne merüljenek feledésbe az idő múlásával. Küzdelmének legnagyobb sikere volt, hogy a közelmúltban az ENSZ jóváhagyta a betiltásról szóló egyezményt, ugyanakkor Japán (!) nem vett ebben részt, nem írta alá az egyezményt, ahogy Amerika sem.

 A sorrend talán úgy helyesebb, hogy Amerika nem írta alá EZÉRT Japán sem. Tulajdonképp abszurdum, de ebben az ambivalens és paradoxonoktól hemzsegő országban talán morbidan szólva várható is volt.

A hiroshimai atomtámadásról, ennek történelmi hátteréről és a többé-kevésbé átfogó részletekről manapság már sok szakirodalomhoz, információhoz lehet hozzájutni. Általánosságban elfogadott történelmi tény az iskolai oktatásban, hogy az atombomba állította meg a japán hadsereg fanatikus harci kedvét, ami által Amerika több százezer katonájának a felesleges halálát kerülhette el. Magyarán ezzel legitimálta tettét a világ előtt, amit a mai napig sok amerikai meg sem kérdőjelez, teljesen egyetért ezzel.

A japán-és más elhivatott történészek azonban újabb és újabb források után kutatva, új információk, írásos bizonyítékok birtokában már megkérdőjelezik ezt a beállítást.

A közelmúltban a Hiroshimai Városháza egy speciális projekt keretében vitte fel az eddigi adatokat, az 550 ezer sugárfertőzött túlélő adatain és visszaemlékezésein alapuló információkat egy adatbázisba, az ún. Big Data-be és ez alapján próbálta meg rekonstruálni, hogy mi történt valójában augusztus 6-án 8:15-kor és az utána következő időszakban.

Mielőtt azonban elmerülnék ennek részleteiben, szeretnék néhány félreértést eloszlatni. Az amerikaiak terve az volt eredetileg, hogy nem Hiroshima fölött oldozzák ki a „little boy” -ra keresztelt bombájukat, hanem Kyoto fölött. Ráadásul mivel két atombombát gyártottak, egy uránium és egy plutónium bombát, így két teszt-helyszínre volt szükségük.

#japán #Kim Dzsongun #Hiroshima #atombomba

#japán #Kim Dzsongun #Hiroshima #atombomba

Már gyerekkoromban felkaptam a fejemet történelemórán, amikor hallottam, hogy egy bombát 6-án és egy másikat 9-én dobtak le Japánban. Miért kellett csak 3 nap különbséggel kétszer is egy poklot elszenvedni? – gondoltam akkor, aztán idővel meglett a válasz: mert két típusú bombát kellett tesztelni. A legtöbb japán ma is meg van arról győződve, hogy az amerikai hadvezetés azért állt el Kyototól, mert az egy kulturális kincsekben gazdag történelmi város és jóindulatuk kimutatása jeléül megkímélték azt. A valóságban csak egy banális ok húzódik e mögött, mégpedig az, hogy rossz volt az időjárás akkor Kyotoban, a látási viszonyok nem voltak megfelelőek a bomba kioldásához. Ennyi, semmi több. Nagasaki esetében is az eredeti célpont NEM Nagasaki volt, hanem a Kyushu szigetén lévő Kokura város, csak akkor is rossz volt az idő a kiszemelt város felett így valósult meg a B terv. Az amerikaiak mindenképp egy olyan várost akartak, ami még nem esett áldozatul légitámadásnak, azaz egy sebektől mentes szűz helyre volt szükségük. Szó sem volt arról, hogy csakis a katonai célpontok kerüljenek szóba. A kísérletükhöz egyszerűen csak egy sűrűn lakott várost kerestek.

 Akkor már ugyanis szinte egész Japán lángokban állt, egyértelmű volt a vereség és tulajdonképpen már júniusban benyújtotta Kido Koichi - Hirohito császár akkori legbefolyásosabb tanácsadója az ún. Béketervet. Ebben szavatolta, hogy Japán feltétel nélkül lemond a háborúban megszerzett területeiről, visszahívja a külföldön állomásozó csapatait és felkérte a Sztálin vezette Szovjetuniót, hogy legyen közvetítő a nagyhatalmakkal (legfőképp Amerikával) folytatandó béketárgyalásokon. Ezen elhibázott, bárgyú ötletére Sztálin persze nem reagált semmit. Viszont így Sztálin nagyon is tisztában volt a ténnyel, hogy Japán kész a kapitulációra és ennek tudatában vett részt a júliusi potsdami konferencián. Aztán ez a konferencia még nekiszegezte Japánnak a kérdést, hogy folytatni akarja-e a háborút vagy sem. És itt következett be a második végzetes hiba, vagy félreértés. A japánul írt válaszban

ugyanis félrefordították az egyik kulcsszót. A japán „mokusatsu” szó valódi jelentése nem egyszerűen az ignorál (nem vesz tudomást valamiről), ahogy azt sajnos az amerikaiak értelmezték vagy akarták értelmezni, hanem inkább csöndben megvetést, egyfajta szándékos, sietség nélküli várakoztatást jelent. Egyszerűen szólva annyit tesz, mint amikor a bátyuska lebírkózza a büszke kis öccsét és miután összeverte odavágja neki, hogy na, ugye hogy vesztettél? És erre az öcsike már nem válaszol csak az sugárzik a szeméből, hogy nem látod bátyuskám?!

Igy kapott tehát legitimitást Amerika arra, hogy az ignorálónak bélyegzett Japánra további megsemmisítő csapást mérjen. Be kell vallani azt is, hogy miután egyértelműen kiderült, hogy Hitlernek NINCS atombombája, Amerikának nagyon kellett akkor már sietnie, hogy találjon egy legitim célpontot a Manhattan terv gyümölcseinek kipróbálására, amivel egyúttal demonstrálni is tudja az általa felállított status quo-t Sztálinnak. És ez a célpont Japán lett. Ettől már nem tántoríthatta el semmi.

Folytatása következik

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


                  A tolószék

Kinyílt a lift ajtaja és a tolószék kerekei megindultak. Jamada asszonyt fia tolta be a kórházi váróterembe. Habár még csak reggel fél nyolc volt, már igen sok beteg gyűlt össze, szinte mindannyian 65 év fölöttiek. Nobuhiró odaadta az orvosi beutalót, a biztosítási kártyát és a kórházi regisztrációs kártyát a betegfelvételi ablaknál. Kedves, megnyugtató női hang utasította, hogy foglaljanak helyet és várjanak amíg nem szólítják a beteget. Nobuhiró és anyja, Jamada asszony először járt a kórháznak ezen az osztályán. A két héttel ezelőtti MRI felvétel után egy szakorvos végezte el a memóriateszteket Jamada asszonyon, majd a teszteredmények után erre az osztályra írt beutalót.

 Lassan peregtek a várakozás percei, de Jamada asszony és Nobuhiró türelmesen ültek. Nobuhiró elővette a kindle olvasóját, olvasni próbált. Aztán hirtelen megcsörrent a telefonja. A munkahelyéről hívták. Halkan, hadarva beszélt a telefonjába miközben a váróterem kijárata felé sietett, nehogy megzavarja a csendet. Ahogy befejezte a folyosón a beszélgetést, gondterhelt arccal tért vissza anyja mellé. Nobuhiró egy csapágyalkatrész-gyártó középvállalat alkalmazottja volt, a bérszámfejtési teendőket végezte nap mint nap reggel kilenctől általában este nyolcig vagy kilencig. A munkaszerződése persze kilenctől tizennyolc óráig szólt egyórás ebédszünettel, de hát ezt senki sem tartotta be. A munkáltató számára evidens, hogy az alkalmazottak addig maradnak az irodában, amíg a napi munkát el nem végzik. Ha pedig már elvégezte volna valaki a rá kiszabott feladatokat, akkor addig vár, amíg a felettese is leteszi a tollat, vagyis ki nem kapcsolja a számítógépét. Igy aztán az idők során automatikussá vált, hogy mindenki egyre később fejezze be a munkáját ezzel is azt demonstrálva, hogy mennyire elfoglalt. Az évtizedek során az országban úgy alakult ki a munkamorál, hogy nem a munka hatékonyságát értékelik, hanem a munkával töltött idő hosszúságát. Függetlenül az eredménytől. Legalábbis a felszínen, és ezzel csak nagyon kevesen értenek egyet a szívük mélyén. Ebbe születtek bele és még ha eszükbe is jut, hogy vajon jól van-e ez így nem meri és nem is akarja ezt nyíltan megkérdőjelezni senki. Vagy csak kevesen.

Ez az elv és nézet a múlt században persze még megállta valahogy a helyét, de a globalizálódó és folyamatosan öregedő huszonegyedik század Japán társadalmában már egyre kevésbé. És ebben az ellentmondásban rejlő erő egyre inkább feszíti a társadalmi konvenciók alappillérét. A népesség drasztikus csökkenésével egyre többen gondolják már azt, hogy a nyomasztó, néha értelmetlennek mondható kötöttségek alól ki akarnak bújni, mégis ott kísértenek a háttérben a gyerek-és fiatalkorukban beléjük vert konvenciók. Ezért aztán sokan a lelkük mélyén a konzervatív szemléletük rabjai és egyszerűen nem mernek változtatni. Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy nem is nagyon tudnának. A gyökerek nagyon mélyek a teljes fa kivágásához ugyanakkor ha az ember csak a félre nőtt ágakat akarja kiigazítani, attól még a fa újra növeszti azokat.

Nobuhiró 52 éves. A korához képest fiatalos, a világ dolgait jól ismerő, tájékozott alkalmazott, aki édesanyjával Jamada Kumikóval él együtt immár nyolc éve. Feleségét viszonylag korán elvesztette, így gyermektelenül, egyedül élt éveken át amikor aztán édesanyja megromlott egészségi állapota arra kényszerítette, hogy összeköltözzenek. Jamada asszony egy verőfényes reggelen szélütést kapott, azóta kényszerült tolószékbe a lebénult lábai miatt. Szellemileg teljesen ép maradt és a rendszeres egészségügyi vizsgálatok eredménye is mind negatív volt a magas vérnyomásától eltekintve. A tolószékből is ellátta tőle telhetően a háztartást, a bevásárlást és a nehezebb feladatokat viszont a fia végezte. A 87 éves asszonynál hónapokkal ezelőtt kezdődtek az emlékezetkihagyások. Először csak apróságokat felejtett el, mint sót tenni az ételbe vagy még megmosolyogva elnézhető dolgokat. Aztán jött a következő periódus. Miután Nobuhiró hazatért a munkából egyre csak egy sorompót kezdett el emlegetni, egy sorompót, amin túl egy asszony feküdt. Ennél többet nemigen mondott, hiába kérdezte tőle Nobuhiró, hogy na és mi van azzal a sorompóval?

- Jamada Kumikó asszony, köszönjük a türelmét elnézést kérünk a hosszú várakozásért. Kérem fáradjon be! – hallatszott végre az ápolónő lágy, selymes hívó hangja, a jólismert frázis. Ugyanis minden kórházban, minden klinikán az egész országban ezekkel a szavakkal hívják be az asszisztensek a vizsgálóba a betegeket.

Az orvos Nobuhiró felé fordult, de csak egy pillanatra, hellyel kínálta majd visszafordult a számítógép monitorja felé.

- Igen, a vizsgálati eredmények megerősítették a feltételezést, miszerint a demencia sajnos már előrehaladott állapotban van. –mondta az orvos szenvtelenül, mialatt a számítógép klaviatúráját ütötte folyamatosan.

- Ez mit jelent doktor úr? – kérdezte Nobuhiró elbizonytalanodva.

Az orvos a szemüvege sarkából egy rövid pillantást vetett a tolószékben ülő Kumikóra, majd Nobuhiróra nézett. Hanyag mozdulattal levette a szemüvegét és így folytatta.

- Az édesanyjának fizikálisan szinte semmi problémája nincs, a korához képest nagyon jó egészségi állapotban van leszámítva persze a sztrókból visszamaradt bénulást. De ezzel így akár 100 éves koráig is elélhet. A problémát igazából az Alzheimer kór jelenti. - miután kifejtette részletesen a betegség fázisait és a további kilátásokat, kurtán hozzátette:

- Jamada úr, mivel eztán az édesanyja 24 órás állandó felügyeletre szorul majd, az lenne a legjobb, ha egy szakápolókkal ellátott idősek otthonában helyezné el mielőbb.

- Értem, köszönöm. –hangzott kurtán Nobuhiró válasza és hirtelen elsötétült előtte egy percre minden. Jamada asszony ránézett az orvosra, majd a fiára és üveges tekintettel az orvos monitorát bámulta.

- Menjünk Nobu – szólt kurtán az asszony, és illedelmesen elköszönt az orvostól.

 A hazafelé menő vonaton mindketten némán hallgattak, ahogy szinte minden más utas is a kocsiban. A fiatalok mondhatni vezényszóra kapták elő okostelefonjaikat a fülhallgatóval együtt, az idősebbek az iPadjukon olvasták a híreket és csak elvétve pár ember lapozott a tenyérnyi méretű könyvében. Aki pedig nem olvasott, az szinte kivétel nélkül aludt. A vonat finoman libegett, a megállóknál ki-beszállt a tömeg és csak az állomásneveket beolvasó profi bemondó hangja törte meg ezt a morbid nagyvárosi idillt. Nobuhiró megszokta már a hangosra állított bemondók hangját, a tömeg leállíthatatlan zaját és a vonat lágy mozgását. Már több mint 35 éve utazott vonaton. A munkába ugyanazon az útvonalon, ugyanabba a kocsiba szállva járt és ugyanannál az ajtónál szállt be, hogy leszálláskor a legjobb pozícióban érje el a kijáratot. Minden munkanap, már több mint 35 éve. Most is elbóbiskolt egy kicsit ahogy mindig, szokása szerint nem tudott ellenállni a vonat andalító himbálózásának. De a fülébe dugott fülhallgatók parányi áramütésszerű jelzéssel felébresztették a megálló előtt, ahogy azt beállította magának már előre. Igy sosem utazott túl a megállón, bármilyen mélyen bóbiskolt volna is el.

Miután hazaértek, Jamada asszony sietve elkészítette a megkésett ebédet. Nobuhiró pedig bocsánatkérések közepette betelefonált a cégéhez, hogy délután fél négy körül be fog még menni dolgozni. Sietve bekapta az ebédjét, majd kurtán elbúcsúzott az anyjától.

Jamada asszony aznap délután részletesen elolvasta a kórházi vizsgálati eredményeket, tüzetesen kibogarászta az adatokat és összehasonlította a korábbi eredményeivel. Miután végzett, levette szemüvegét és egy fáradt könnycsepp buggyant ki szeméből, mely félve állt meg az egyik nevetőgödröcskéjében az arcán. Kedves, kerek arca körvonalai nem változtak sokat az évek során, csupán csak az apró ráncok hirdették az idő múlását.

De a fény a szemében, az a meggyőző erő ugyanúgy csillogott, ahogy hajdanán. Tisztában volt vele, hogy mi vár rá ezután. Tudta azt is, hogy nincs arra pénzük a fiával, hogy öregek otthonába menjen. Tudta azt is, hogy nem kívánhatja Nobuhirótól, hogy otthagyja az állását és őt ápolja egész nap. Érezte, hogy most tisztán tud gondolkodni. Tudta azt is, hogy most le kell írnia a gondolatait, különben hamarosan el fogja felejteni. Minden nap, minden óra, minden perc ajándék neki, azt kívánta bárcsak dermedne meg a jelen és ő ne csúszna tovább az idő múlásának folyamában. Tudta, hogy egy végzetes börtön vár rá, amit ő szellemileg nem fog érzékelni, ugyanakkor ennek a börtönnek a rácsai fiát is fogva tartják majd.

Egy lapocskára felírt valamit, és rajzszöggel kitűzte a parafatáblára, amit fiával együtt a cetliknek létesítettek.

A szokványos módon teltek múltak a napok, és ahogy az orvos megjósolta lassan de biztosan súlyosbodtak a betegség tünetei. Nobuhiró és Kumikó nem hozta ezt szóba, és lassan már Kumikó nem is érzékelte fia hanghordozásából, hogy Nobuhirót mennyire nyomasztja a jövő.

Május közeledtével, amikor melegebbre fordult az idő Kumikó egyik este odaszólt Nobuhirónak:

- A hétvégén menjünk ki a Takao hegyre kirándulni, az időjárásjelentés szerint szép idő lesz. Látni szeretném a virágzó cseresznyefákat!

- Rendben – válaszolta kurtán Nobuhiró. Azon a vasárnap valóban napsütéses, száraz, kellemes idő volt. Felültek a vonatra, a városközpontból mintegy órányira volt az úticéljuk. Nobuhirónak is és Jamada asszonynak is jó kedve volt, bár addigra már a parafatábla tele volt ragasztva cédulákkal, Kumikó emlékezetének látható támaszaival.

Indulásuk előtt Kumikó rápillantott egy cédulára, amire az volt ráírva, hogy melyik cédulát vigye magával a kirándulásra. Ezt a cédulát, amit még a kórházi vizsgálat napjának délutánján készített, a tenyerére ragasztotta, nehogy útközben elfelejtse, hogy hova is tette.

A tolókocsival nehézkesen ugyan, de felértek a Takao hegy csúcsára. Nobuhiró homlokát törölgette és mindketten szemüket fürdették a lenyűgöző kilátásban. Kumikó váratlanul megszólalt:

- A sorompón túl egy asszony feküdt. Josikóval, a barátnőmmel nem tudtuk akkor még, hogy egy asszony volt az. A messzeségből csak egy feketés ruhát viselő alakot láttunk a földön, rajta valami fehérséggel.

Nobuhiró mélyen hallgatott és várta, hogy az emlegetett sorompós történet ma vajon folytatódik-e.

- Ahogy továbbmentünk, hirtelen a semmiből amerikai bombázó gépek jelentek meg a tiszta kék égbolton. Azt sem tudtuk félelmünkben, hogy hová legyünk. Nagyon közel jöttek, szinte most is látom magam előtt a pilóta arcát. Tüzelni kezdtek. Annyira féltem, hogy a félelemtől egyszeriben megbokrosodtam és nagyon gyorsnak éreztem a lábaimat. Josikó is velem futott. A repülők olyan váratlanul tűntek el aztán a semmiben, amilyen váratlanul ott termettek. Később értettem meg, hogy csak játszottak velünk. Talán nem akartak megölni, de ha eltaláltak volna akkor azt csak a véletlen számlájára írják. Semmi több. Csak unaloműző játék volt nekik, hogy élünk-e vagy a golyóik által meghalunk. Aztán odaértünk a földön fekvő fekete ruhás alakhoz. Egy asszony volt. A hátán pedig egy fehér kendőbe bugyolált csecsemő. Úgy egyéves lehetett. Olyan volt a fehér kendő a kis rojtokkal, mint egy kinyílt virág, ami a fekete földből – az anya hátából- közvetlen nőtt volna ki. Mindketten halottak voltak. Valószínűleg a velünk is játszadozó repülők valamelyike végzett velük korábban. Ez az ártatlan anya a csecsemőjével nem volt olyan gyors, hogy kitérjen a röhögő golyók elől. Közelebb hajoltunk hozzájuk. A kisbaba arca a felhő-ráncok nélküli derűs, kék égbolt felé meredt. Szabályosan kerek, puha, hamvas arcocskáján még halványan piroslott az élet. Kicsi szája még leheletnyit nedves volt. Némán, mozdulatlanul meredt az égnek. A szeme csukva, mintha aludna és pihe hajacskáját meglibbentette a szél. Benne volt ebben a pillanatban az összes csecsemő, az összes gyermek és ártatlan teremtmény, akiknek a háború csupasz valóságában a legszomorúbb sors jutott. Sok bombázást átéltem már akkorra fiam, és hidd el, hogy mindig nagyon de nagyon féltem. Sírni azonban nem sírtam sohasem, mert tudtam, hogy a halál sora bármikor engem is utolérhet. Akkor azonban ott, a csecsemő arcocskája fölött megeredtek a könnyeim. Szívből gyűlöltem a világot, az Eget és minden porcikámmal elátkoztam azt a napot.Tudod fiam, mindez a tokiói bombázás után történt, nemsokkal azelőtt, hogy Japán elvesztette a háborút. Ez az emlék mindeddig fogságban tartott, nem tudtam elmondani senkinek sem. Saját emlékképeim börtönében kellett eddig élnem. - Kumikó hirtelen belemarkolt a tolókocsija indítógombjába és teljes erejével előreirányította magát. Nobuhiró utána ugrott, próbálta útját állni de Kumikó kurtán csak ennyit mondott: „Eressz el fiam! Hadd menjek utamra. Már szabad vagyok, és szabad vagy Te is!” azzal a mélybe vetette magát.

 A rendőrségi eljárás, a helyszínelés és mindaz ami ezzel jár sok időbe telt. Nobuhiró szinte sokkos állapotban tért haza aznap. Fáradtan, elgyötörten hullott le másfélszobás lakásuk tévéképernyője elé. Kínjában bekapcsolta. Az éppen futó műsor narrátorának szájából elhangzó szavakra lett figyelmes:

- A japán génsebészet vívmányának egyik új eredménye, hogy sikerült a beteg őssejtjéből a szem retinahártyáját reprodukálni és azt a beteg hártya helyére beültetni. A génsebészet új utakat nyit meg a gyógyítás terén, talán pár éven belül napjaink pestise, a demencia is könnyen gyógyíthatóvá válik....

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Élet a szójabab túró tetején

A minap egy kisebb földrengés volt itt az éjjel. És volt egy Székelyföld mellett is. Egyazon jelenséget teljesen másképp éli meg Japán és Európa.

Ennek hátterében pedig a különböző geológiai adottságok állnak.

A Japán szigetvilág kialakulása és a folyamatos mozgása egy nagyon érdekes földtani jelenség. Úgy vélem, hogy annak érdekében, hogy jobban beleláthassunk és megérthessünk bizonyos japáni kulturális jelenségeket, érdemes tisztában lenni némiképp a szigetország földtani helyzetével. Mi magyarok, a Kárpát-medencében hajlamosak vagyunk úgy érzékelni az életet, hogy az valami „örök”, teljesen természetes, hogy a gyermekek a szülők által épített családi házban élnek, hogy a Budai Várpalota ott volt 300-500 éve is már és biztosan ott fog tündökölni az idők végezetéig, ahol most áll. Leszámítva persze, ha mondjuk valamilyen őrült terrorista csoport fel nem robbantaná vagy egyéb, emberi kéz által okozott tragédia nem következne be.

  Egyszóval arra azért nagyon de nagyon kevesen gondolnak, hogy mondjuk történhet valami a Gellért-hegyünkkel vagy a Dunával is. Ők valahogy nekünk szinte egy állandó, konstans jelenségek meg sem fordul a fejünkben ennek az ellenkezője. Talán ezért is nehéz egy hazánkfiának ecsetelni, hogy milyen is az, amikor valaki egy „szörfdeszkán” él. No jó, ez azért túlzás, de képzeljünk el pl. egy tófut (japán szójatúró) a vágódeszkán, ami bármilyen kis mozgatásra úgy remeg, mint a puding a formában és úgy szeli a kés, mint a puha vajat. Ez tehát a Japán szigetsor, míg Magyarország a vágódeszka.

#tofu#geológia# földrengés #tájfun

Talán nem olyan nagy túlzás, ha azt mondom: megfigyelve a történelem nagy birodalmait, azok kialakulását, felemelkedését majd hanyatlását az esetek legnagyobb részében a geológiai adottságok és feltételek járultak a leginkább hozzá ahhoz, hogy hol milyen birodalom alakult ki. Magyarán a környezeti adottságaink sokkal jobban meghatározzák kultúránkat, gondolkodásmódunkat és egyáltalán egész lényünket, mint azt gondolnánk.

Most nem szeretnék nagy földrajzi magyarázatokba bocsátkozni, csak röviden szeretnék betekintést nyújtani abba, hogy egyáltalán hogyan is keletkezett a Szahalin szigettől Tajvanig húzódó több mint 3300 szigetből álló kifli alakú szigetország, azaz Japán. Északról dél felé húzódva 5 jelentősebb szigetre tagolódik.

Talán sokunknak ismerős még a középiskolában tanult lemeztektonika fogalma, vagyis a tény, hogy földünk felszínén kisebb-nagyobb kőzetlemezek mozgolódnak, vándorolnak, alakítva ezzel a kontinensek helyzetét.

Több mint 100 millió évvel ezelőtt Japán még az Ázsiai nagy szárazföldi kontinensnek volt a része. Aztán a kontinens pereméről leszakadt, méghozzá két nagyobb részletben. Próbáljuk úgy elképzelni, hogy az északi Hokkaidó sziget és a mai legnagyobb Honshú sziget fele északi irányban sodródik az ázsiai kontinenstől, míg a Honshú sziget déli másik fele és a többi sziget dél felé sodródik, de úgy, hogy mintegy 45 fokkal az óramutató járásával egyezően megcsavarodik. Vagyis a mai Japán szigetsor eredetileg két nagyobb részből állt.

Bonyolítja a helyzetet, hogy Japán 5 kőzetlemez találkozásánál fekszik, azaz ha ebből az egyik is valamerre kimozdul, az természetesen kihatással van az egészre. És miért ne mozogna? Hiszen éppen ma is, ebben a percben is Földünk kérge mozgásban van, Japánban évente kb. 7000 kisebb-nagyobb földrengést mérnek. Most álljunk meg egy pillanatra: igen, 7000. Nem hetven, vagy hétszáz hanem 7000! Ez a szám egy igen nagy szám, a rengések többségét pedig  szinte észre sem vesszük. Az érzékelés függ attól is, hogy mi magunk épp mozgásban vagyunk -e, utazunk-e vagy épp a strandon a hullámfürdőben ejtőzünk.

 Köztudott – legalábbis a japánok körében, hogy a Japán szigetsor folyamatosan távolodik napjainkban is az ázsiai kontinenstől keletre, míg az 5 kéreglemez közül a kontinentális kéreglemez után legkeményebb csendes-óceáni lemez pedig nyugati irányba nyomul folyamatosan. Hogy jobban érthető legyen, a kontinentális lemez (Kína, Korea stb.) és Japán  között húzódik a Japán-tenger, Japán keleti részén pedig a Csendes-óceán található. Az imént tehát a Csendes-óceán alatt húzódó csendes-óceáni lemezről beszéltem.

Nem ellentmondás ez a mozgás, hanem csupán csak arról van szó, hogy a vékonyabb csendes-óceáni lemez az erős, ázsiai kontinentális lemez alá merül (szubdukció), igen ám de e fölött „lebeg” a Japán szigetsor, ami a szubdukció által felszabaduló energia következtében keleti irányban távolodik az ázsiai kontinenstől.

#tofu#geológia# földrengés #tájfun

Modellezhetjük is akár a fürdőkádunkban a jelenséget mondjuk egy szivaccsal meg műanyag táblákkal, ahol egy vastag tábla a kontinens, egy kevésbé vastag a csendes-óceáni lemez, de Japán mindenképp a szivacs lesz.

És ez még csak a mozgolódás, még csak most jön a java, a vulkánok személyében.

Úgy 15 millió évvel ezelőtt, egy másik ún. Fülöp-lemez óceáni kérge (ez is egy vékonyabb óceáni lemez) heves mozgások következtében úgy nyomta össze a fent említett 2 nagyobb japáni szigetet eggyé, hogy az valami csodával határos módon olvadt egybe azon formájában, ahogy az ma is van. Tehát létrejött a Honshú sziget abban a formájában, ahogy ma is látjuk a térképen. Az „összeforrás” ideje úgy 5 millió évvel ezelőttre tehető. Tehát 10 millió év volt a folyamat! De ekkor még nem voltak Japánban hegyek. Csupán síkságok. Majd a geológiai harmadik fázisban indult be egy vulkánkitörési hullám a mai Kirihantó mentén, ami a japán tudósok mai ismeretei szerint a földtörténet eddig ismert legnagyobb vulkánkitörésével indult. Globális következménye volt ennek a vulkánkitörésnek, mivel a földön a hőmérséklet 10 fokkal lecsökkent.

Ennek a vulkánkitörésnek ma is megcsodálható emléke az ún. Kozagawa no ichimaiiwa, ami magyarul annyit tesz, mint a kozagavai(helység neve) egy darabban levő szikla. Ez egy 100 méter magas és mintegy 500 méter széles kőszikla, ami tulajdonképpen a hatalmas vulkánkitörésnek egy látható eredménye, azaz a megszilárdult magma azon része, ami a földfelszínen kitüremkedik. Ennek van egy sokkal mélyebb „gyökere” a földfelszín alatt, ami magmakőzet lévén könnyebb fajsúlyú más kőzeteknél, ezért úgymond „lebeg” a földkéreg alatt.

#tofu#geológia# földrengés #tájfun

#tofu#geológia# földrengés #tájfun

Többek között ez a felhajtó erő indította be a lánchegységképző mozgást, ami a mai napig is aktív. Valahogy talán úgy lehet szemléletesen elképzelni, mintha egy nyúlós gumiterítő alá faépítőkockákat teszünk és azokat folyamatosan alulról felfelé nyomjuk. Igy a gumiterítő elkezdi felvenni annak formáját, ill. folyamatosan gyűrődik.

 Ez a leírás nagyon kezdetleges, jól tudom én is, nem is az a szándékom vele, hogy tudományosan mutassam be az eseményeket. Épp ellenkezőleg: a száraz tudományosság helyett a célom inkább az, hogy megmaradjon az olvasó fejében egy skicc.

 A lánchegységek kialakulásával pedig a Japán szigetek determinálva vannak az esőzésekre. Mintegy 1700mm csapadék hull évente az országra, ami nagyban meghatározza az ország mezőgazdaságát, és egyéb kulturális arculatát is. Az utóbbi években a globális felmelegedés következményeként sajnos nagymértékben megváltoztak az időjárási viszonyok, ahogy az folyamatban van Magyarországon is.

Az idén például eddig NEM VOLT még olyan hónap, hogy az országban valahol ne lett volna időjárás okozta katasztrófa. Júniusban a déli szigeteket borította el az árvíz és okoztak hatalmas károkat a földcsuszamlások, ugyanis koncentráltan oda zúdult le az az esőmennyiség, ami normálisan eddig az egész ország felszínére esett le. Ezután áttevődött az esőzések színtere a Honshú sziget északi régiójába és emberéleteket is követelő károkat okozott. Aztán július közepétől a rekkenő hőség borult az országra, ami nemcsak egyszerűen hőséget jelent, hanem egyidejűleg olyan 80 százalékos páratartalmat is. Olyan, mint amikor az ember folyamatosan szaunában ülne. És sem reggel sem este nem kapcsolja ki senki sem a szauna gombját.

És mindezt képzeljük el egy több mint 10 milliós népességű metropoliszban, azaz a felhőkarcolókkal, betonépületek tömkelegével tűzdelt „Tokyo-Land-ban”. Vidéken talán csak annyival könnyebb, hogy nincs akkora zsúfoltság és jobban érezhető a széljárás, főleg ha az ember hegyek által övezett régiót keres. De a szauna effektus ott is ugyanaz.

 Talán most, hogy Magyarországon is rekordmeleg van jobban át lehet érezni a fenti sorokat.

Tehát kedves nagyközönség, nyugodjon meg van a magyar jelen valóságnál is rosszabb!! Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy nehezebben elviselhetőbb. Mert ugye mint tudjuk, mindent ki lehet bírni. Csak hozzáállás kérdése az egész.

 Nem szeretnék hangosbemondón keresztül harsogni ezzel a poszttal, hogy nekünk magyaroknak nem lehet nagy panaszunk az időjárási -és geológiai adottságainkra, hogy nálunk alig van földrengés- ha van is, 50 évenként egy, nálunk nincsenek tájfunok vagy hurrikánok (az utóbbi években persze megfigyelhetjük a hurrikán jellegű széllökéseket vagy a monszun jellegű trópusi esőket is) , de ezek amolyan kis kóstolóknak számítanak. Ez nem lekicsinylés, hanem épp ellenkezőleg: buzdítás arra, hogy igenis becsüljük meg az adottságainkat, ne vegyük természetesnek és magától értetődőnek. Ne higgyük azt, hogy az csak egy rossz álom, vagy valami hollywoodi filmprodukció a vásznon, amikor valaki egyik napról a másikra minden bevezetés nélkül elveszti a lakhatását, az addigi életét, az emlékeit, a szeretteit. Nem azért mert pl. háború van és lebombázták, hanem mert ilyen környezetben él. A természet erőit nap mint nap megtapasztalja. És érdekes módon a japánok nem vándorolnak el, mint ahogy azt várhatnánk, hanem minden egyes alkalommal a veszteségek során újrakezdik és egyfajta sztoikus hozzáállással viselik a történéseket. Ami persze nem jelent passzív beletörődést, hanem ellenkezőleg: egy erős motivációt is ad, hogy valamelyest befolyásolhassák, tudományosan megjósolják és technikailag módosítsák a várható eseményeket. De ez majd egy következő poszt témája lesz……

Köszönöm a figyelmet.

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Japán-window

blogavatar

A Japán-window cikkeinek tartalma kizárólag japán forrásból, blogbejegyzésekből, hírportálokról, saját megélt tapasztalataimból vett információk alapján íródik. Minden olyan magánszemélynek, vállalkozásnak és egyéb szervezetnek szól, akiket komolyabban érdekel Japán, az országban rejlő lehetőségek, a régmúlt és a jelen történései. A szórakoztatás mellett célom az ötlet-serkentés, valós ismeretek terjesztése és esetleges üzleti lehetőségek generálása. A bloghoz tartozó facebook-oldal itt érhető el. https://www.facebook.com/Yanagisawa.Gyoengyi/

Utolsó kommentek

Feedek