Szugihara Szatomi, az Aszahi Simbun nevű japán napilap újságírója személyes élményei alapján számol be egy kísérletről, melyben saját maga is részt vett.

Ószaka mellett, Kóbe nagyváros (ahol több mint 20 éve a nagy földrengés volt) egyetemének, a Kónan Egyetemnek a professzora két hetes „fasizmus élménytábor”-t indított mintegy 250 résztvevő diák számára.

Én, mint ennek a cikknek a szerzője, személy szerint azonnal felkaptam a fejemet a hírre: tesssséééék?

Mi ez? Milyen kísérlet?

Mit akar ezzel a professzor bizonyítani? És főleg, PONT ebben az országban? Ahol sokszor azon a bizonyos kötélen egyensúlyoznak, aminek az egyik oldala a mai japán társadalom, a másik oldala pedig …..No, de ne vágjunk a dolgok elébe! Mindent sorjában!

Miért van az, ha a sokadalom elér egy bizonyos számot és mi magunk ennek a sokadalomnak szerves részének érezzük magunkat, akkor ez a sokadalom extrém megnyilvánulásokra, kijelentésekre, akár tettlegességre is képes lesz?

Bántás, hate speech (gyűlöletbeszéd), internetes zaklatások és sorolhatnám jelenkorunk megkülönböztető, kirekesztő jelenségeit.

A 20. század közepén az ismerősök, a barátok de még a szomszédok is egymás kijelentéseit figyelték, súgták be a hatóságoknak Európa nagy részén.

Vajon nem nehezedik rá teljes súllyal a mai japánok vállára egy ehhez hasonló nyomasztó légkör manapság is? Annak érdekében, hogy erre a kérdésre a fent említett egyetem professzora,Tano Daiszuke releváns választ kapjon, 2018. júniusában meghirdette kéthetes fasizmus élménytáborát.

Talán többen vannak az olvasók között, akik jól ismerik a Die Welle, magyarul A Hullám vagy a Das Experiment azaz A kísérlet c-ű német filmeket, amelyek épp ezt a kérdéskört próbálják meg körül járni és magyarázni, majd a néző elé tárni azt a folyamatot, hogyan befolyásolható, vezethető, nem utolsó sorban pedig hogyan téveszthető meg a tömeg. Az egyén elveszti az arcát és szinte az esetek legnagyobb részében maga sem tudja megmagyarázni, hogy MI történt vele valójában, hogy MIÉRT tett olyat a tömegben, amit más körülmények között nem tett volna. Akit komolyabban érdekel a téma, ajánlom mindenekelőtt Elias Canetti -től a Tömeg és hatalom c-ű könyvet vagy a stanfordi börtönkísérletéről elhíresült Philip Zimbardo könyvet: A Lucifer-hatás-t.

 Tano professzor diákjai a „Heil Tano” üdvözléssel, karjukat a magasba lendítve masíroznak füttyszóra az egyetem osztálytermében. A látvány döbbenetes. Számomra azért, mert ha a fenti üdvözlési formát, a karlendítést és a füttyszóra való mozgást levesszük, és helyére a meghatározott szögben való meghajlást, és a tanár jelzésére való egyenlépésben való elvonulást tesszük, akkor egy mai, teljesen szokványos japán iskola-kép tárul elénk.

A kísérlet vajon hol kezdődik? Miért más egy karlendítés és miért egy meghajlás?

Heil Tano !

A válaszom erre jelen fázisban: nem a „sign” vagyis a jelzés a lényeg, hanem az, hogy mi van mögötte. Hogy a sign köré milyen megítélés, tovább megyek milyen történelmi emlék, trauma stb. fűződik. Tehát magában a sign-ban nincs semmi rossz.

Tano professzor fenti előírásai azt a célt szolgálják, hogy úgymond összekovácsolja az egybegyűlt társaságot. Több 10, 100 ember szinte EGYFORMÁN lélegzik. Valljuk csak be, nem igazán áll módunkban ezt az élményt a hétköznapokban átélni. Sokakat ezért is vonz talán az élő meccsek hangulata.

Tano professzor az egyetem bölcsész karán oktat történelmet és szociológiát. A kar elsős és másodikos diákjai számára hirdeti meg élménytáborát immár kilencedik (!) éve. A részvétel természetesen önkéntes és ha valaki úgy gondolja, akkor bármikor kiléphet a két hét alatt.

A tábor első napján a résztvevők megismerkednek a fasizmusnak, mint történelmi fogalomnak a létrejöttével, történelmi hátterével. Már ekkor, az első nap szembesülnek az első kihívással: ha valaki fel akar szólalni, akkor előtte a kijelölt (fent írt) formán kell a professzort üdvözölnie.

 Megjegyzem: mi a különbség a jól bevált jelentkezés és a karlendítés között??

A diákok először félénken, elodázva lendítgették a karjukat. A professzor aztán születési napjuk szerint ültette sorrendbe a diákokat, amit minden felvonulás alkalmával tartaniuk kellett.  

És itt történt egy érdekes dolog: talán amiatt, hogy a barátok és ismerősök eltávolodtak a mesterségesen kreált sorban az egyik lány hangosodó „Heil Tano” üdvözlése egyre inkább kitűnt. Aztán a többiek hangja is felerősödött és az újságíró beszámolója alapján őt magát is elfogta egyfajta „melengető” érzés.

A következő nap aztán jött az egyenruha. A professzor az „együvé tartozás megerősítése érdekében” fehér inget és farmernadrágot rendelt a résztvevőknek.

 Megjegyzem, ahogy fentebb is tettem: mi a különbség a ’80-as évek magyar iskolai köpenyei vagy pl. egy barna ing és nadrág, vagy a japán iskolák által előírt egyenruha között? Hozzáteszem, hogy annyiban van Japánban „szabadság”, hogy MINDEN japán iskola más-más egyenruhát ír elő.

 

A Szent Dominik nevű japán középiskola egyenruhájának tervezetei. A lehetőségek közül a diákok és az iskola közös megegyezéssel választott.

Visszatérve a kísérletünkhöz: az egyenruhában a résztvevők üdvözlő kiáltása egyre hangosabb lett, egyre nagyobb erő zengett belőle. Vajon mindez az egyenruhának köszönhető?

Fokozva a történéseket, a professzor meghurcoltatott egy hawaii inges fiút az egyenruhás „tömeg” előtt. Aztán a „tömeg” már nevet is kapott, ők lettek a „Tano birodalom”, majd a hatalmas tapssal megválasztott jelvényüket a tábor résztvevői büszkén a mellükre tűzték és egyenlépésben menetelve levonultak az egyetem udvarára. Ennek pedig az volt a nagy „közös oka”, hogy az egyetem kampuszán belül sétáló (szerelmes) párokat lehordják és szemrehányásokkal illessék. A (szerelmes)pár-gyanúsnak ítélt párokra pedig rákiabáltak az „azonnal szétválni” felkiáltással.

Először visszafogottabb hangon szólították fel a tábor-résztvevők a párokat, hogy ne tűnjenek fel nagyon az egyetem kampuszán sétáló más diákok előtt. Idővel azonban gátlásaik elszálltak és addig fajult a dolog, hogy a párok valóban engedelmeskedtek a felkiáltásnak és szétváltak.

Tano professzornak gyakran teszik fel a kritikus kérdést, hogy fasizmus ellenességet nem tanít? A professzor válasza erre a következő: a táborának célja az, hogy védőoltásként oltsa be a résztvevőket a fasizmus „bacilusával”, hogy a szervezetük természetes ellenanyagot termeljen. Immunissá válnak tehát, ha valóban találkoznának a jelenséggel életük során.

A tömegpszichológiából ismert szinkron hatás következtében a résztvevők egyéni felelősség tudata megbénul, amikor parancsra cselekednek. A fasizmust általában egy abszolút totális rendszernek értelmezzük, viszont érdekes módon az ebben résztvevők inkább szabadságot éreznek mintsem elnyomást. A táborban pedig, aki átéli ezt a „fennkölt” szabadság érzését, az megérti az e mögött rejlő valódi félelmet is. A tábor célja legalábbis ez.

A tábor alatt a diákoknak folyamatosan le kellett adniuk feljegyzéseiket az élményeikről.

Egy 19 éves diáklány a félelem érzéséről így írt: „Komolyan féltem. Mindenki ugyanabban az uniformisban ugyanazt kiáltotta. A tömeg ereje mindent átható volt.” Szugihara Szatomi, az újságíró, együttérzését fejezi ki a cikke végén: igen, igen én is féltem. - és majdnem elfelejti, hogy ő maga is aktív résztvevője volt a tábornak.Tano professzor tábora nem feltétlen mond újat a tömegpszichózisról, lényegében véve minderről eddig is tudtunk.

Miért fontos mégis mindez?

A japán X, Y és főleg a Z generáció már csak hallomásból tud a régmúlt eseményeiről, a nagy háborúról. Személyes tapasztalataik nincsenek. Ami egyformán igaz minden más ország, köztük Magyarország fiataljaira is.

Megtanulják a történelemkönyvekből, hogy nem szabad háborúzni, hogy az emberi jogokat védeni kell, hogy a demokratikus értékek megőrzése a társadalom felelőssége. Nem tudnak azonban sajnos különbséget tenni a demagóg, megvezető és agymosó antidemokratikus frázisokat puffogtató politikusok hamis kijelentései és a demokrácia valódi értékeinek megvédéséért küzdő felszólalók kijelentései között.

Hogy miért?

Azért nem, mert nem élik át személyesen, mert nincs lehetőségük átélni sem a fiatal generációnak sem pedig a ma emberének. Japánban, Európában sem és más fejlett országban sem. A valódi veszélyt, ami a demagógiának és a populizmusnak való behódolás után „tör rá” az emberre. Tano professzor kísérlete igazolja, hogy a résztvevőket egyfajta „melengető” érzés fogja el mialatt a tömeg „narkóhatása” alatt vannak.

Nem szeretnék túlságosan mély párhuzamot vonni a japán és a magyar politikai viszonyok között, de mindenképp fel szeretném hívni a figyelmet egy szembetűnő tényre: Japánban a jelenleg is kormányzó Liberális Demokrata Párt (LDP) egyeduralma kísértetiesen hasonlít a jelen magyar politikai vezetésre.

 

 

A japán parlamentben úgy az alsó-és a felső házban az LDP képviselők 50,4 ill. 61,5 százalékban foglalják el a képviselői székeket. A tényleges döntési erő a 61,5 százalék kezében van. Bár ez az adat 2016-os, a mai napig érdemben nem változott.

Talán azzal az apró különbséggel, hogy amíg Japánban a politikai botrányok mögött nem a kormánypárt kirívó anyagi gyarapodása bújik meg, addig a magyar skandálok legnagyobb részét sikkasztások, az anyagi erőforrások törvénytelen kezelése kíséri.

Addig amíg Japánban a hasonlóan kétharmados többséggel uralkodó LDP viszonylag „kulturáltan”, a demokratikus korlátokat súrolva viszi véghez döntéseit, alkotmány módosításait, addig ez sajnos ma Magyarországon nyíltan és gátlásoktól mentesen történik.

Addig amíg a nép nem érzi meg a saját bőrén – lásd egészségügy helyzete, oktatás stb. hogy mi folyik valójában a feje fölött a politikában, nem is érdekli nagyon, ha megvezetik. Japán még ebben a fázisban van és nem véletlen, hogy a külföldnek szemet szúr a japán közember politikai érdektelensége. Másrészről pedig a sajátos struktúrában is keresendő a válasz arra, hogy akkor miért fut még jól a szekér Japánban. Nagyon de nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk: a japán politikusok sakkfigurákra hasonlíthatók, akiket az elit réteg krémjéből választott hozzáértő minisztériumi közalkalmazottak mozgatnak és irányítanak. A bábuk mögött tehát azért ott vannak a profik is. A politikusok között működik a haveri alapon való beválasztás, a profi apparátusba való bejutáshoz mindenképp le kell tenni valamit az asztalra.

Elmondható azonban, hogy az utóbbi évek japán politikáját is elkezdték sajnos áthatni az egyeduralmi törekvések, a populista megnyilvánulások és az átgondolatlan, dilettáns rendelkezések. A hazugságok, törvénytelenségek napvilágra kerülnek ugyan, de ezeknek az eddig megszokott kezelése már nem a régi. A felelősségvállalást mérő rúd egyre csak süllyed.

A háttérben intézkedő közalkalmazotti apparátus teljesen kiszolgáltatottá vált, a saját egzisztenciájuk biztosítása érdekében pedig az uralkodó párt vezetőinek a játékszerévé kezdenek válni.

Addig amíg Európában a sok nemzetet egyesítő Unió keretein belül mód van arra, hogy megállítsanak vagy legalábbis pellengérre állítsanak egy politikai ámokfutást, addig Japánban erre sajnos nincsen mód. Japán mögött „csak” Amerika áll, mellyel a kapcsolat ráadásul alárendelt és nem egyenlő, ahogy az az Unió országai között.  Mindannyian tudjuk, hogy sajnos az amerikai vezetés most eléggé hadilábon áll a demokráciával. Igy sokat nem lehet várni, hogy e terén javulás álljon be.

Éppen ezért Tano professzor tábora egy mentsvár lehet a következő japán nemzedék számára. Kísérlet formájában szimulálni a legrosszabbat, hogy megértsük a folyamatokat, hogy tisztában legyünk azzal mi zajlik körülöttünk valójában, hogy felelősséggel tartozzunk szavazatunkért, döntésünkért és lássuk annak következményeit! Hogy ne engedjük a kritikus vélemények elnémítását, hogy ne engedjük az agymosás nemzeti szintre emelését és a kiszolgáltatott emberek teljes ellehetetlenítését. Hogy ne engedjük meg azt, hogy szolgaságba süllyedjünk, hogy a valóságot elferdítő frázisok mögé bújó rendelkezésekkel szolgaságba süllyesszenek. Tano professzor táborának nem csak Japánban van aktualitása, de talán a mai Magyarországon is?

Köszönöm a figyelmet.