Véget ért a Heiszei korszak, melyet egy új császári éra, a Reiwa követ. A globalizáció terjedésével a világ legnagyobb részén a Gergely-naptár van érvényben. Ennek ellenére vajon miért kap Japánban ekkora visszhangot a császári korszak-váltás, melyhez egy egyedi időszámítás is tartozik?
Ószava Maszacsi, neves japán szociológus, a Kiotói Egyetem professzora e mögött a „hisztéria” mögött egyfajta sajátos japáni nemzet-önkifejezést lát.
Az új korszaknév bejelentése körüli média őrület hullámai már-már az eget verdesték. Valami lila köddel áthatott hangulatban csüggött az ország a kormányszóvivő ajkain, aki bejelentette az új korszak nevét és annak hivatalos kezdetét. Szinte megállt egy pillanatra az élet Japánban, aki csak tehette mindenki a tévé képernyőjét bámulta.
A korszakváltások eddig a császár halálához kötődtek és a megelőző Heiszei korszak bejelentését is már egy tudatosan megkomponált mámor övezte. Az akkori mámort újra idézte, sőt azt nagyban felül is múlta a 2019-es év áprilisának hangulata. A Reiwa mint „új-korszak sláger”-ként vonult be a köztudatba és a történelembe. Új korszak, új elvárások! Új korszak, új gazdasági lehetőségek! Új korszak, és szinte a végtelenségig folytathatjuk a sort.
A naptár egy olyan mérési formája az időnek – egyfajta elvonatkoztatással persze– amelynek meghajtó ereje a társadalom expanziós törekvéséiben rejlik.
Mit jelent ez érthetőbben?
Amíg én itt, addig Ön ott, mindketten a saját külön időnket éljük. De egy közösen használt naptárral meg tudjuk egymás között osztani ezt az időt, amit eddig külön-külön éltünk. Igy pedig magának az idő fogalmának a körét is bővíteni tudjuk.
Vegyünk konkrét példákat a kereszténységből vagy az iszlámból. A keresztény naptár Jézus születésétől számítja az időt, míg az iszlám naptár a hidzsrától kezdi el számolni a hold hónapokból álló időszámítását. Mindkét időszámítás annak a végcélnak a megnyilvánulása, hogy a saját elveiknek a kiterjesztésén túl azokat univerzálissá is akarják tenni.
2019. áprilisában azonban itt Japánban a kormány illetékesei azt mondták: „most ez itt másképp van”!
A császári-korszak, mint fogalom eredetileg kínai gyökerekre tekint vissza. A japáni korszakok neveit eddig mindig kínai forrásokból vett kandzsi írásjelek alkották. A Reiwa szó két írásjelének forrása azonban a japán irodalom alapkövét letévő Manyóshú, magyarul a Tízezer levél antológiája című színtiszta ókori japán versgyűjtemény. A japán kormány ezt a következőképp kommentálja: „a mi saját forrásunk”.
Ószava professzor rámutat a kijelentés mögötti szándékra: egy befelé forduló, csak önmagát látni akaró nemzet stratégiája ez. Ráadásul nincs semmi valóság alapja ennek a „csak a mi időszámításunk” attitűdnek.
Az 1960-as évekig még volt értelme választóvonalat húzni ugyanannak az időpontnak a nyugati időszámítással írt dátumozása és a Sóva korszak éveivel jelölt dátumozás között. A ’70-es, ’80-as évektől azonban már egyre inkább kezdtek elmosódni az éles határokat reprezentáló események a világ országai között. Egyre kevésbé volt már értelme Japánnak hangsúlyoznia a saját idő számítását. A ’80-as évek (nyugati időszámítással) szinte egyöntetűen a buborék gazdaság éveit vetítik elénk. Aztán az Aum Sinrikjó tragikus eseményei, a kóbei-és később a fukusimai földrengések és a további természeti katasztrófák már mind-mind nyugati időszámítással írt években jelennek meg az emberek fejében.
Az 1979-es év egy mérföldkő volt Japán számára: ekkor jelent meg Ezra F. Vogel „Japan as number one” c-ű munkája és ekkora már a japán fejekben egy olyan ország képe rajzolódott ki, amely a világnak egy fontos tagállama lett. Ennek az útnak a végét zárta le a Sóva császár halála és az ezt követő korszakváltás. Ószava professzor úgy emlékszik vissza erre az időszakra, hogy talán ezzel véget is ér(hetett volna) a császári korszakok időszámítása…?
Mégsem így történt és ez talán éppen abból a mostani „Reiwa” igenlő, önmagát dicsőítő nemzeti magatartásból is levezethető, amelynek apró, de erős gyökerei a Sóva-Heiszei (1989) korszakváltáshoz köthető nemzeti habitusból táplálkoztak. Egyszerűbben fogalmazva: 1989-ben dicsőségben akart fürdeni a japán nép, de nem volt mit kiabálnia a világ felé. Ebből az antagónizmusból csak úgy tudott menekülni, hogy csak saját, japán körben (belföldön) ünnepelt.
A Reiwa korszak bejelentését követően, Abe miniszterelnök a korszak nevének értelmezésében „Japán szépségét” hangsúlyozta.
Valójában azonban ez a kijelentés is az önbizalomhiány jele. Hogy miért? Mondanék egy másik példát: a 20. század végén a japán popzenét Japánban J-popnak kezdték el hívni és hívják így ma is. Nevezhették volna mondjuk kandzsi írásjelekkel írva „japán daloknak, vagy japán modern daloknak” stb. Mindennek ellenére tehát ragaszkodva a világban futó trendhez a popzene szóból átvették a „pop”-ot. De valahogy meg kellett mutatni az egyediséget is! Igy ragasztották a „J”-t a pop szó elé.
A japánságára büszke japán popzene tehát egyszerre fejezi ki a világhoz tartozás érzését és a „csak japán” egyediség egészséges öntudatát. Ez a jelenség tehát tökéletesen tükrözi azt a (pozitív) nemzetbüszkeséget, amely az időt nyugati időszámítással méri és magát külső szemszögből (is) akarja értékelni.
1989. a Heiszei korszak kezdete, ami a japán gazdasági lufi közepére tehető. Egy felmérés szerint, a japánok önbizalmának csúcspontja nem a gazdasági felemelkedés csúcspontjára tehető, hanem korábbra, 1983-ra. A részvényárak emelkedésével fordított arányban folyamatosan kezdett csökkenni az önbizalom. Aztán a 2000-es években egy érdekes fordulat következett be: az önbizalom növekedés-mutató hirtelen megugrott.
A Heiszei korszak első felében az önreflexió közepette kezdett megerősödni egy folyamat, ami a globalizmussal ment szembe. Vagyis ez az a korszak, amikor a japánok többsége úgy érezte, hogy kénytelen kelletlen nyitottnak lenni kifelé a világ felé. Ma pedig már ott tart a többség, hogy „csak mi, japánok” vagyis a saját köreinken belül „legyünk büszkék japánságunkra”.
Új időszámítás köszöntött be Japánban – de a Reiwa korszakba való átcsusszanás mámorából ellopott pillanat azt érezteti a kívül állóval, hogy az örömujjongás nem több, mint önámítás. A japánok ugyanis nem akarják őszintén elfogadni, hogy meghúzódva éljenek a világnak egy sarkában.
Vajon a japán egyediség hangsúlyozása valóban befelé forduláshoz vezet?
A jelen állás sajnos ezt mutatja – véli Ószava professzor. „Most nincs olyan út előttünk, ami a japán egyediséget a világ felé megfelelően kommunikálná, ill. széles körben terjeszteni tudná.”
A világ normáit egyfajta egyetemes irányban kell megváltoztatni. De amíg Japán nem talál rá a változtatás lehetséges útjára - vagyis a különbözőségét nem úgy hirdeti, hogy ő a különleges nemzet – addig az önkifejezése nem áll stabil lábakon. Magyarul tehát be kell vonni a japáni egyedülállóságot az egyetemes gondolkodásba.
Milyen modellt érdemes ehhez követni?
A Reiwa korszak kezdete épp egybeesik a japán kormánynak az új, külföldieket integráló törvényeinek az életbe léptetésével. Ennek eredményeképp pedig minden bizonnyal meg fog nőni az idegen állampolgárok száma, ami pedig azt vonja maga után, hogy az eddigi japáni módszerek nem állják már meg a helyüket a régi formájukban. És akkor, amikor az ország már a gazdaságára sem lehet olyan büszke, akkor bizony épphogy nem introvertáltan, mellet veregetve a „mi japánok”-ot kell kántálni, hanem egy nyitott hálózatot kell kiépíteni a külföld irányába, melyen keresztül az ország képes lesz kommunikálni Japán egyediségét.
Köszönöm a figyelmet.
Vélemény