Azaz a segítek meghalni pszichológiája
„Segítek meghalni” – ezzel a felhívó mondattal gyűjtötte Shiraishi Takahiro (ejtsd: Sirajsi Takahiro) 27 éves letartóztatott az áldozatait a twitteren. 2017. augusztus végétől 9 embert gyilkolt meg brutális módon, majd feldarabolta áldozatait és a saját lakásában tárolta a tetemeket. Mindez Japánban, Kanagawa (ejtsd: Kanagava) megyében egy kisvárosban, Zamában történt.
A 9 áldozat között 8 nő és egy férfi volt. A gyilkos egyértelműen a fiatal lányok soraiból vette áldozatait. Shiraishi amolyan munkaerő toborzóként dolgozott. Nem hivatalos HR-s, inkább alkalmi munkákra toborzott. És munkája révén kiismerte a női lelket annak minden gyengeségével és befolyásolhatóságával együtt. Megértette őket jól, más szóval az ő fejükkel is tudott már gondolkodni, az ő érzéseikkel érezni. De ez rettentő nagy stresszel is járt számára, amit nem tudott hol és mikor megfelelően levezetni.
A szigetország munkakörülményeiről elhíresült már a világban, hogy nem épp a leghumánusabb. Ezt én sem szeretném megcáfolni, sőt inkább ki szeretném egészíteni azzal, hogy nem csak hogy nem humánus, de bizonyos értelemben brutálisnak is mondható. Egy „fehér ember” szemszögéből mindenképp.
De miért és hogyan tudott idáig fokozódni ez a brutalitás?
A válasz összetett, melynek a legelső megoldandó kérdésére éppen a dolgozók, maguk a japán munkavállalók tudnák adni a választ, ha akarnák. De nem akarják, vagy nem jól akarják, vagy nem tudják, hogy hogyan kellene akarniuk, mert gúsba köti őket a tradíció, az elvárások és a munkatársak. Az a paradoxon áll ugyanis fent, hogy EGYEDÜL nem nagyon tud és nem is nagyon meri senki sem felemelni a hangját a többséggel szemben, főleg nem egy munkahelyen. Ugyanakkor már MINDENKI érzi azt a feszültséget, hogy az emberek idegei túlhúzott húrhoz hasonlóan pattanásig feszültek. És ez a bizonyos el-pattanás különböző formákban nyilvánul meg: valaki halálra dolgozza magát (ez a jólismert karósi), valaki depressziós lesz és kivonul a társadalomból (ők a „neat”-ek, akik akár éveken át nem mennek ki a lakásból és jobb esetben parazita módon a szüleik nyakán élnek), vagy valaki pszichológiai sérült lesz és például „csak” (angolul) stalker, azaz „zaklató”, kukucskáló lesz, aki abban vezeti le a magában felhalmozott stresszt, hogy lehetőleg a nála gyengébb vagy alacsonyabb beosztásban lévő munkatársait zaklatja, abúzálja, molesztálja és visszaél a hatalmával minden lehetséges eszközzel. (A jelenség talán épp most nagyon is aktuális a magyar média hasábjain is.)
A sor következő állomásán azok állnak, akik úgymond nem tudnak vagy nem képesek belső énjükből kifolyólag másoknak ártani, így maguk ellen fordulnak és az öngyilkosságot választják. Ahogy az a fiatal lány is tette ezt, aki egy neves japán nagyvállalat alkalmazottjaként több száz túlórát volt kénytelen teljesíteni és egyszerűen olyan depresszióba esett, hogy nem látott maga előtt más utat, csak az önpusztítást. Vagy az fiatal nő, aki a Japán Köztelevíziónál dolgozott és 2013-ban, 31 éves korában váratlanul szívelégtelenségben elhunyt. A média ezt egyébként eltitkolta és csak az utóbbi időben került nyilvánosságra. A nő túldolgozta magát, és a halála előtt az édesanyjával való utolsó telefonbeszélgetésben azt panaszolta neki, hogy ahogy végez egy munkafeladattal máris szinte annak a dupláját találja az asztalán.
A képzeletbeli sorunkat pedig legutoljára a gyilkosokká válók, az ámokfutók zárják, akiknek nincs elég erejük ahhoz, hogy a saját életüknek vessenek véget, ezért aztán abban élik ki magukat, hogy másoktól veszik azt el. Shiraishi is ebbe a kategóriába tartozik.
Ebben az írásomban azonban nem Shiraishi tevékenységével, brutalitásával és egyéb részletekkel foglalkoznék, hanem inkább azzal, hogy
Mit is jelent ebben az országban a halál?
Véleményem szerint, más dimenziók uralkodnak itt, mint földünk más részein. Egyfelől egy progresszív, pozitív szellemű, a gyászoló számára vígaszt nyújtó gondolkodásmód figyelhető meg éppen a buddhista világszemlélet elterjedésének köszönhetően: A buddhisták ugyanis az élet( ek) kezdet és vég nélküli láncolatában gondolkoznak. Egy élet akkor kezdődik, amikor biológiailag a szülőktől kapott sejtek egyesülnek a metafizikai tudattal. És az élet addig tart, amíg ez a tudat el nem válik a fizikai testtől. Igy definiálják a buddhisták a halált. Viszont amíg a test elporlad, hamuvá válik és a természet örök korforgásába visszatér, addig a tudat nem bomlik szét és nem semmisül meg soha. Egy időre visszatér egy nyugalmi állapotba, hogy aztán újra testet öltsön. Félreértés ne essék, a japán gyászolók többségének is ugyanolyan nehéz feldolgozni a fájdalmat, és a lelki veszteséget, ahogy egy más embernek, egy más vallású gyászolónak a földön. De talán megkönnyíti a feldolgozás folyamatát az a máig gyakorolt tradíció, hogy az elhunyt legközelebbi szerettei eltöltenek egy éjszakát (egy estét) az elhunyt (felravatalozott) teteme mellett. A halál valós formában, szinte kéznyújtásnyira jelenik meg a gyászolóknak, és nem csak egy kukucskáló nyílással ellátott koporsóhoz lehet pár percre odaosonni egy végső búcsúra. Az érzés tehát, hogy ez a test, amit mostani életünk leélésére kaptunk „kölcsön” múlandó, mindenképp meghatározza a japán embernek a halálhoz való hozzáállását. Nem a porhüvely a fontos. Ha azt már nem tudjuk elviselni, vagy nem vagyunk már méltók annak viselésére, akkor meg kell / lehet tőle szabadulni. A halál nem misztifikált jelenség, sőt egy eszméért meghalni, vagy a közösség érdekében, a közösség hasznára életet áldozni nem bűn inkább dicsőség. A filozófia röviden ez, a valóságban persze senki az égadta világon nem akar meghalni önszántából. Itt van a szakadék az ékes filozófia és a valóság között.
Hogy miért győzedelmeskedik mégis a filozófia?
Talán több válasz is létezik, némelyek ezt fanatizmusnak neveznék – én semmiképp, inkább annak tudható be, hogy nincs választási alternatíva. Nem mond (hat) ja a delikvens, hogy bocs, de ebben nem veszek részt, és különben is akkor inkább emigrálok, mert nincs – nem volt a történelem során, hova menni. Ez az ország egy sziget, saját (os) kultúrával, szokásokkal. Ha nem tetszik, akkor nincs túl sok választási lehetőség arra, hogy kiugorjon belőle az egyén .
Legjobb példát szolgáltatják talán a félreértések tisztázására a második világháború idején bevetett kamikaze pilótáknak nevezett „különleges osztag” tagjainak életben maradt katonái. Senki sem akart önszántából meghalni – magyarázzák a túlélők. Egyszerűen nem volt más választásuk. Ha nemet mondanak a feladatra, akkor parancsmegtagadásért azonnali halálra ítélik őket, tehát nem volt semmilyen kiút abból a helyzetből. Ráadásul azzal is számolniuk kellett, hogy a parancsmegtagadás szégyenét nemcsak ők maguknak, hanem a családjuknak is aztán örökké viselniük kellett volna. A kérdés tehát számukra nem a túlélni vagy meghalni dilemma volt, hanem az, hogy MIKOR kerül rájuk a sor a biztos halálba vezető úton. Parancsnokaik persze nem engedték, hogy sorsukkal szembenézzenek, hiszen jellemző módon általában nem a felső vezetés nevezte meg, hogy ki legyen a soros. A lelki terror eszközével élve, azt várták el a katonáktól, hogy ők maguk tegyék fel a kezüket bevetésre jelentkezőként.
Képzeljük csak el a helyzetet: nem sorshúzásról van szó, amikor legalább a szerencse forgandóságára foghatnánk ami velünk történik, hanem magunknak KELL dönteni egy olyan végkifejletről, amiből gyakorlatilag nincs kiút.
Martin Scorsese, a japánoknak ezt a lélekölő, az acélerős akaratot is könnyen megtörni képes, az emberi lélek gyötrelmeinek szinte minden bugyrát ismerő és megmérgezni képes technikáját rendkívül szemléletesen ábrázolja a „Némaság” c-ű filmjében. Mint ahogy az közismert, Scorsese rendező a japán Endo Shusaku (ejtsd: Endo Suszaku) azonos című novelláját vitte filmre. Tehát az alapötlet (is) japán. (!) És a film ékes példája annak, amiről az imént beszéltem: mindenkinek ki lehet forgatni a szavait, meg lehet törni a hitét ráadásul úgy, hogy olyan módon kergetik kétségbeesésbe, hogy mindazzal kell meghasonlania, amiben az addigi élete során hitt.
A japánok a nagymesterei a lélekölésnek! És ez keményebb, kínzóbb, fájdalmasabb és őrjítőbb talán a legkíméletlenebb testi kínzásnál. Mert az „áldozat” valójában nem akar meghalni, ennek ellenére meg kell győznie magát, hogy legitim az az elvárás, hogy MEG FOG HALNI.
Visszatérve egy perc erejéig a kamikaze pilótákhoz: gondolhatja persze az olvasó, hogy bizonyára megfelelően agymosott-tá váltak azok a katonák és mosolygó arccal, vígan mentek a halálba. A valóság azonban eltér ettől a sztereotípiától, a legtöbb katonát természetesen félrevezették – ahogyan a német katonák többségét is, és általában ahogy egy háborúban ez lenni szokott, de a lelke mélyén senki sem akart az elsők között lenni a bevetésre kiválasztottak sorában. Azt is meg kell jegyezni, hogy a kamikaze katonák legtöbbje nagyon fiatal, még tapasztalatlan pilóta volt. Technikailag is nagy szakértelmet követelt az, hogy valaki egy mozgó célpontra (a tengeren haladó hajókra) irányítsa zuhanó repülésben a gépét úgy, hogy a hajóról célzottan lövik a gépét. Valójában nagyon kicsi volt - és a tények is ezt bizonyítják, az esély a sikeres küldetésre. És ezzel, azaz hogy áldozatuk inkább demonstráció tisztában voltak ők maguk is.
Bevallom, személy szerint én azért sem tartom helyénvalónak, ha a média a terroristák által elkövetett tömegmészárlásokat „kamikaze-akciónak” bélyegzi, mert a kettő olyan messze van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem állítom, hogy minden terrorista önszántából hajtja végre a tettét – hiszen bizonyára vannak olyan esetek, amikor magát a terroristát is megfélemlíti vagy megzsarolja a szervezet, de alapjában véve a terroristák egy vallási vagy egyéb pszichés befolyás, átnevelés hatására, és ebből kifolyólag saját lelki meggyőződésükből (is) hajtják végre cselekedeteiket. Más kérdés természetesen az, hogy ezeknek az embereknek szinte elvették az önakaratukat és józan ítélőképességüket.
Ha Ön szereti a klasszikus drámákat, akkor talán meg fogja érteni, hogy az alábbival mire szeretnék célozni:
a japánok véleményem szerint imádják a drámai csúcspontokat. Amikor a főhős a kilátástalanságban (legalábbis ők annak ítélik azt meg) eldobja az életét és a halált választja, amikor feláldozza magát a saját vagy az egész családja becsületéért. Talán mert ez olyan katartikus? Jól mutat? Az antagónizmus ebben csupán csak az, hogy a filmvásznon vagy a színpadon ez jól mutat, de a valós életben aligha. Ráadásul mindezt egyedül kivitelezni nagyon nehéz feladat. Ezért aztán sokszor hajtanak végre Japánban csoportos öngyilkosságot. Ennek a legegyszerűbb – ha szabad ezt a szót használnom erre, formája az ún. shinju (ejtsd: sindzsú, )azaz a kettős öngyilkosság, vagyis a Rómeó és Júlia tragédiák japáni verziója. Amikor két szerelmes követ el egyszerre, legtöbbször egymást megölve öngyilkosságot. Aztán jönnek a fronton, - itt a második világháborúra gondolnék elsősorban, elkövetett csoportos öngyilkosságok, ill. a hátországban, félve a megszállóktól, a lakosság körében elkövetett csoportos öngyilkosságok.
Miért kellett annyi ártatlan embernek önkezével véget vetve meghalnia?
– tette fel ezt a kérdést annak idején Donald Keene (eredetileg) amerikai katonai is, aki először a második világháború végén tette rá lábát a japán szigetekre és harcolt a vesztésre álló, mégis a kimerültségük ellenére is végső erejükig ellenálló japán katonákkal szemben. Keene szembesült a harctéren a tömeges öngyilkosság jelenségével és az amerikai, európai szemléletmódtól oly távoli jelenséggel nem tudott mit kezdeni. Mi történt itt? Miért robbantották fel a gránátjaikat a saját kezeikben ezek a katonák? Keene első találkozása a japán kultúrával meglehetősen morbidra sikerült, de a sokkoló élmények arra ösztönözték, hogy behatóbban tanulmányozza ezt az országot. Első lépésben az öngyilkos katonák zsebeiben talált noteszeket kezdte tanulmányozni és a naplóbejegyzésekből próbálta kikutatni a katonák lelkivilágát és gondolkodásmódját. Megdöbbentő eredményekre jutott, olyannyira hogy aztán itt telepedett le Japánban, elsajátította a nyelvet és számtalannál is több irodalmi alkotást fordított le angolra.
A csoportos öngyilkosság jelensége sem újkeletű tehát.
És itt kanyarodnék vissza Shiraishi-hoz, aki a twitteren gyűjtötte áldozatait. „El szeretnék tűnni örökre, de nincs hozzá erőm, hogy megtegyem” – és hasonló bejegyzésekre vadászott. Akik az ilyen és hasonló bejegyzéseket közreadták / közreadják, valójában nem akarnak meghalni. Lelki támaszt, segítséget keresnek, és fel akarják hívni magukra a figyelmet – véli az öngyilkos gondolatokkal harcoló depressziós betegeket tömörítő japán nonprofit szervezet szakértője. Havonta körülbelül száz elesett japán keresi meg őket, akik komolyan foglalkoznak az öngyilkosság gondolatával, de nem tudják vagy nem akarják megtenni. A szervezet pszichoterápiákkal, és egyéb orvosi kezelésekkel segíti ezeket az embereket, hogy visszataláljanak önmagukhoz.
Több, mint 10 éve már, hogy bestseller volt egy könyv, kezembe akadt akkor nekem is könyvesboltban: „Az öngyilkos nyuszika könyve” címet viselte a manga, vagyis képregény formában összefoglalt kézikönyv arról, hogy milyen kivitelezési lehetőségek állnak rendelkezésére annak, aki az ön-halál mellett akar dönteni. Emlékszem, hogy döbbenten, tágra nyílt szemmel és szájjal lapozgattam a kis könyvecskét és meg voltam róla győződve, hogy erre a morbiditásra csak japán szerző lehet képes. És nem!! A szerző nem japán! (Ugye, ugye a látszat mennyire tud csalni és a baglyok nem azok, aminek látszanak?!) Andy Riley angol szerző 2003-ban adta ki sorozatának első példányát, amit aztán több is követett. Az is tény persze, hogy a könyvecskéje hatalmas sikert aratott a szigetországban, tehát jó közönségre talált.
A 2000-es évek elején rázta meg a japán közvéleményt a japán-brikett csoportos öngyilkosság néven elhíresült eset. Egy internetes oldal (ahogy most Shiraishi a twitteren tette – lám, lám a célok nem változnak, csak az eszközök módosulnak) gyűjtötte a meghalni vágyók bejegyzéseit és hozzászólásait. A japán brikettnek van egy kiváló tulajdonsága a szénmonoxid mérgezésben meghalni kívánók számára: viszonylag sokáig ég, hamar füstöl és egy légmentes térben nem kell túl sok idő, hogy eszméletvesztés után meghalljon az ember. Fiatalok csoportjai vetettek véget így életüknek. Volt olyan eset is, hogy a csoport autót bérelt, és egy külvárosi elhagyatott tisztáson gyújtották be az autóban a brikettjüket. Mindannyian meghaltak. Eljátszottam a gondolattal, hogy vajon hogyan jöttek össze ezek a fiatalok? Találkozott a városban 5-6 fiatal egy megadott helyen, előtte még életükben nem is látták egymást. Majd beültek az autóba és elindultak a külvárosi tisztás felé. Útközben vajon beszélgettek egyáltalán? Ha igen, miről? Vagy csak bámultak ki az ablakon? Aztán elővették a speciális ragasztószalagot, kijelölték egymás között a munkamegosztás menetét és végig ragasztották az autóbelsőt, hogy az légmentessé váljon és a füst nehogy kiszivárogjon az ablakon? Közben még le is hordták esetleg egymást, ha valaki ügyetlenkedett? És miután mindezzel végeztek, beültek az autóba – sorsot húztak vagy dzsankeneztek, hogy ki hol üljön, és meggyújtotta a kijelölt személy a brikett-et? És senki sem mert szólni egy árva szót sem, mindenki a másikat figyelte, hogy hogyan szenved? Bevallom, nem tudom tovább ragozni.
Groteszk számomra, hogy hogyan tudtak arra a döntésre jutni, hogy egy olyan bensőséges elhatározást, mint az öngyilkosság, ilyen formában hajtsanak végre.
Semmi esetre sem szeretnék az áldozatok felett pálcát törni, vagy bármilyen ítéletet mondani, vagy esetleg sugallni. Egyszerűen csak a tettek mögött megbúvó pszichológia érdekel, és szerettem volna megosztani mindazokkal, akiknek van kedvük tovább gondolni ezt velem.
Köszönöm a figyelmet.
A Japán-window facebook oldala itt érhető el további információkkal, érdekességekkel.
Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116 123 ingyenes lelkielsősegély-számot, vagy keresse fel a suicidprevencio.hu weboldalt!
Vélemény