avagy idol képzés tévé képernyő nélkül…

 Kinek mi jut eszébe a média szó hallatán? A napi hírek, vagy a celebek, talán a rengeteg youtube csatorna, a facebook posztok az Instagram képek és sorolhatnám még talán sokáig a lehetőségeket. A média, mint információ közvetítő közeg az életünk elengedhetetlen részévé vált és felgyorsult világunkban immár annyi sok ágra szakadt szét, hogy egyszerűen követhetetlen. A köz és az egyén a média szintjén is ketté vált, a köztelevízió és az SNS (szociális network hálózat) külön-külön élik világukat, néha összefonódnak persze és egyértelműen óriási hatással vannak egymásra.

Szerepüket – a teljesség igénye nélül, én most három nagyobb csoportba osztanám, az egyik a hírforrás értékük, a másik a véleményformáló, vagy oktató és a harmadik a szórakoztató szerepük. A hírforráson belül is alkategóriákat említhetünk, többek között pl. sajtó-napi hírek, vagy tudományos-és ismeretterjesztő hírek és így tovább. Szerény véleményem szerint az információ közvetítésnek bizonyos értelemben nem csupán a puszta tények közlése lenne csak a feladata, hanem jó lenne, ha véleményformáló, vitakészséget fejlesztő, liberális módon oktató szerepre is determinálhatóvá válna.

 A média nagy-nagy birodalmának egyik talapzata a televíziózás. A tv-képernyő egyesíti magában a nyomtatott betű és az ingereket leginkább befolyásolni képes mozgókép világát. Megjelenése és folyamatos fejlődése az emberiség kultúrtörténetének egyik, talán legnagyobb mérföldköve volt.

A televíziózásnak vannak-e vajon regionális szabályai, földrészenként strukturális különbségei? Bizonyára vannak, ahogy földünkön különbségek vannak európai, ázsiai, amerikai, afrikai stb. kultúrkörök között, továbbá értékrendek és a vallás terén is.

Ebben az írásomban én most a televízió megjelenése előtti időszakot venném gorcső alá, és szeretnék rámutatni azokra az érdekességekre, amelyek – mint média elemek már megvoltak a televíziózás előtt is, azaz a televíziózás “hozzávalói” már bekészítve ott álltak, csak a technikai megoldás – az elektromos árammal működő doboz kellett ahhoz, hogy egy egésszé egyesítse magában a komponenseket.

 További specifikus jelenségeket is szeretnék bemutatni, melyek az európai kultúrkörben kevésbé voltak jellemzőek, ezekre inkább regionálisan csak Japánban találunk rá.

 Kezdjük is tehát, ugorjunk fejest a japán Edo-korba (1603-1868), ennek is az utolsó negyedébe. A kor talán legbefolyásosabb kulturális csatornája az ukiyo-e (ejtsd: ukijoe), (magyarul “lebegő világ képei”) festészet volt. (Az ukiyo-e irányzatról itt talál a kedves olvasó egy többé-kevésbé jó összefoglalót, akit bővebben érdekel, olvasson bele.)

 Amíg Európában a művészeteket mélyen átitatta a vallás, addig a japán kultúra bizonyos tekintetben független maradt a vallási befolyástól. Japánban a helyi sintoista vallás mellett csak a buddhizmust importálták olyan szinten, hogy az a mindennapokba is beívódjon. A buddhizmusnak pedig van egy olyan pozitív oldala, hogy inkább életszemléletnek fogható fel mintsem dogmák, előírások tömkelegének. Magyarán egyszerűen mondhatjuk, hogy buddhisták vagyunk vagy sem, ezt senki nem veszi jó, vagy rossz néven, csakis ránk tartozik. És egy ilyen szemléletbeli szabadság bizony hatalmas előnyt jelent kulturális téren is.

Visszatérve tehát az ukiyo-e képekre, ez a “lebegő” világ tulajdonképp egy buddhizmusból jött fogalom, vagyis azt takarja, hogy a világ nem egy statikus valami, hanem örök mozgásban, változásban lévő körforgás. Szinte lebeg, amiben az ember természetétől fogva meg akarja ragadni az örökkévalóságot. Ellentmondásként tűnik ez első hallásra, lényegét tekintve annyit jelent, hogy le akarjuk fényképezni a pillanatot, hogy azt kitűzve a falra újraélhessük amikor csak ránézünk. Éppen úgy, mint ahogy ma is tesszük az Instagramon, a facebook-on. Csak egy picit más céllal….

 Az ukiyo-e képek tehát visszaadták, hírértékkel szolgálva mindenkinek, aki csak a kezében tartotta őket, hogy az emberek min szórakoztak, min bánkódtak, egyáltalán hogyan éltek akkoriban. (Ma pedig ezek nekünk felbecsülhetetlen értékű kultúrkincsekké váltak.) Tulajdonképp a kor hang nélküli tévéképernyőjének szerepét töltötték be.

A Museum of Fine Arts, Boston honlapján közel 6500 ukiyo-e képet lehet megtekinteni, ezeket a jelenkor csúcstechnikájával digitalizálták, így élvezeti értékük a kor igényeit bőven kielégítik.

Ebből a kultúrkincsből szemezgetve én most Kitagawa Utamaro (ejtsd: Kitagava Utamaro)  bijinga (ejtsd: bidzsinga) sorozatára koncentrálva szeretném a témámat egy kicsit bővebben kifejteni. A bijinga, azaz a kor szépséges nőit és leányait ábrázoló fametszetek és festmények, amolyan japáni modern kori Marilyn Monroe-k, vagy Sarka Katák, Cintia Diktátorok, melyeket még fadúcos nyomtatással készült metszetekkel sokszorosítottak.

tvsprint ukiyo-e japán divat
bijinga, azaz a szépséges nőket ábrázoló kép: A kor három szépsége

A bijingák divatformáló szerepük mellett elbűvölték a férfiakat, példaértékűek voltak a nőtársak számára, és a képen szereplő hölgyek a kor idoljai voltak, akiknek bizony médiaértékük mellett gazdasági befolyással is rendelkeztek, hiszen egyúttal a kor kereskedőházainak a reklámarcai is voltak.

De kik is voltak ők valójában, hogyan lettek azzá amivé, hogyan éltek ezzel a teherrel, - ha az volt számukra egyáltalán?

Kitagawa Utamaru ukiyo-e festő, korának kiemelkedő mestere volt. Mondhatjuk úgy is mai szóval producer, menedzser, akinek jó szeme volt ahhoz, hogy meglássa mire harap a közönség. Az ő egyik híres felfedezettje, Naniwaya Okita (ejtsd: Nanivaja Okita) az edo-i (ma tokiói) Asakusa (ejtsd: Aszakusza ) templomnegyed egyik teaházának felszolgálólánya, akinek kisugárzása és aurája nem csak Kitagawát bűvölte el, hanem a teaház vendégeinek nagy részét is.

tvsprint ukiyo-e japán divat
Naniwaya Okita, Kitagawa mester "felfedezettje"

Kitagawa felismerte a lányban megbúvó lehetőséget és sztárt faragott belőle, amivel egyidejűleg saját művészetét is propagálta.

Ki volt ez a lány? A fennmaradt leírások szerint egy egyszerű család sarja, aki szépségével, kedvességével és nem utolsó sorban azzal vívta ki magának a figyelmet, hogy a teaház látogatóival rendkívül vendégszeretően bánt. Vonzotta magára a férfiak tekintetét, kitalálta gondolatukat, tudta és megjegyezte a törzsvendégek ízlését, ismerte gondjaikat és örömüket. Egyszerűen szólva nem csak esztétikai élményben részesítette őket, hanem éreztette velük, hogy fontosak a környezetüknek. Egy szépséges Csernus doktor japáni kiadásban.

Okita 13 éves korától 18 éves koráig volt a teaházának az arca, és nagyon is tudatában volt szerepével. Ez egy nagyon fontos momentum, hiszen ma is azok a sztárok tudnak csak igazán érvényesülni, akik tudatosan építik imidzsüket és nem bíznak semmit sem a véletlenre.

Kitagawa mester képek sokaságait festette a lányról különböző pózokban, különböző élethelyzetekben. A követőtábora pedig folyamatosan nőtt. Tudta Okita, hogy nem csak a férfiaknak kell imponálnia, hanem a női közönséget is meg kell szereznie magának. És ez, mint tudjuk talán a legnehezebb. A tükör előtt gyakorolta a pózokat, és kitapasztalta, hogy a nőket hogyan lehet „megfogni”. A marketingfogásai pedig bejöttek: rájött, hogy testének bájaiból csak keveset szabad megmutatnia nőtársainak, mindenekelőtt alázattal szinte már alázkodva kell kedvesen és visszafogottan kiszolgálnia őket, lesve minden extra kívánságukat.

Tanulmányozta saját magán azokat a vonásokat, amelyek bájossá tették. Ebben persze bőven segítette Kitagawa is, aki a képein nyilván az előnyeit hangsúlyozta ki. (Még nem Photoshoppolt, de bizonyára „retusált”, ahol kellett.)

A média nyelvén szólva tehát egy tudatos nő volt, pont az a típus, aki ma éveken át a tévéképernyőn tud maradni és legendává válni.

Tudatában volt annak is, hogy évekkel korábban őt megelőzően nagy népszerűségnek örvendett egy Osen (ejtsd: Oszen) nevű lány, aki szintúgy egy teaház arca volt és szinte festetlen arcával, természetes szépségével, vékonyka kecses küllemével bájolta el a vendégeit. Osen aztán nagyon ügyesen fordította ezt a hasznára, megalapozta jövőjét azzal, hogy egy jómódú férfihez, egy rajongójához tudott feleségül menni.

Okita szemei előtt is ez lebegett, ugyanakkor kétségek között gyötrődött mindig, amikor leveleket kapott férfi rajongóitól (a fanoktól), hogy vajon ők mit szólnának, ha megismernék a valódi Okitát? A teaházon kívüli arcát, a smink nélküli arcot, amikor álmosan felkel, vagy azt az arcot, amikor haragszik. Vajon akkor is rajonganának érte? Ők talán egy bálványt szeretnek, amit magukban építettek fel Okitáról.

Mintha csak a mai sztárok, sőt az örök sztárok kétségeit és gyötrődéseit hallanánk…!

Kitagawa újszerű promóciós fogása volt, hogy a képeire ráírta a modelljeinek a nevét is, amit addig mások még nem tettek meg. Ezzel egyszeriben már név szerint emlegette a közönség, hogy melyik modell alakját keresi a képeken.

tvsprint ukiyo-e japán divat
Okita neve olvasható (már) a képen.
(A felső kis képben van elrejtve, a szavak összeolvasásából lehet kivenni a nevet.)

Az idol tehát reális közelségbe került a rajongótáborral, csak el kellett menni a teaházba, hogy megnézzék, hogy találkozhassanak vele. Pont úgy, amikor megismerjük a sztárokat a tévén keresztül és aztán elmegyünk a koncertjükre, a színházba vagy ahol fellépnek, hogy valós realitásában is megismerhessük őket.

Okita másik óriási befolyásoló erejét a divat terén bontakoztatta ki. Kitagawa ezt is nagyon jól felismerte, többször készített róla egészalakos képet elölről is és hátulról is, hogy a női tábor alaposan tudja tanulmányozni Okita öltözködését is. Hogyan köti meg a kimonója övét (obiját), milyen hetykén, ráncokba szedve viseli a szinte földig érő köténykéjét, ezzel optikailag nyújtva magasságát és az összhatással egy visszafogott erotikus bájat is sugárzott. Úttörőként ő volt az első, aki földig érő köténykét viselt a kor addigi trendjével ellentétben, ami a térd fölött ért.

tvsprint ukiyo-e japán divat
Okita egész alakos képe. (A hölgyek számára léte olyan, mint ma a divatlapok)

A nők utánozni kezdték mozdulatait, öltözködését, sminkjét, hajviseletét. Szinte a Victoria Secret egyik angyala volt ő az edo-kori Japánban. Kitagawa munkái tehát a korszak egyfajta divatmagazinjának a szerepét is kitöltötték.

Érdemes talán a kor kimono mintáiról is pár szót szólni. A gazdasági megszorítások miatt betiltották a feltűnő, pazar mintákat. Viszont megvolt az igény arra, mint mindig általában, főleg a nők körében, hogy valamilyen módon kifejezésre juttassák egyéniségüket, hangsúlyozhassák fiatalságukat. Az Edo-komon, vagyis az edo-kori régi nyomott kimonominták nagyon rafináltan oldották fel ezt a feszültséget. Első látásra ugyanis egyszerű, szerény mintázatnak látszanak, ha azonban közelről, aprólékosan megszemléljük őket, akkor látszik, hogy mennyire alapos a kidolgozás és minél hosszabban nézzük az egészet, egyszer csak kivillan a beleszőtt rejtett minta, ami a luxust hordozta a viselője számára.

tvsprint ukiyo-e japán divat
(Edo komon) pl. a csíkos minta távolságtól függően változik, a virágos minta (egy mintának látszik, valójában sok apró virág)

tvsprint ukiyo-e japán divat
Okita viselete forradalmi a szürke narancssárga szín párosításával, amivel a megszoritások ellenére mégis hangsúlyozni tudta bájos fiatalságát. A narancssárga szin megjelenik a hajában viselt szalagon is.

Folytatása következik, ha kíváncsi a továbbiakra látogasson el hamarosan újra a www.japan-window.reblog.hu oldalra.

Köszönöm a figyelmet