Japán-window

Ön minek örül jobban? Ha hirtelen a nyakába szakad a jószerencse, vagy ha kézhez kapja a megérdemelt sikert? Ha egy kicsit komolyabban megvizsgáljuk a kérdést - mielőtt rávágnánk elsőre a választ, hogy persze a hirtelen jött szerencsének örülünk- érdemes elgondolkodni az alábbiakon.

A szerencse, mint tudjuk forgandó, de vajon miért tartja így a mondás? Egyrészről, amit az egyik ember szerencsének könyvel el, azt olykor a másik szerencsétlenségnek. Hiszen lehet, hogy az egyik ember épp a másik ember szerencsétlenségéből meríti a saját szerencséjét. Tehát minden nézőpont kérdése.

Másrészt viszont kísérletek igazolják, hogy az emberek többsége a szerencsének két fajtáját különbözteti meg: a bevezetőben említett váratlanul jött szerencsét, azaz például a főnyereményt a lottón, vagy hogy épp akkor jött a busz a zuhogó esőben, amikor a megállóba értünk. Ez tehát a tőlünk függetlenül bekövetkezett szerencse-változat. A másik szemléletmód az, amikor keményen dolgozunk a sikerért – nevezhetjük szerencsének(?), verejtékkel készülünk a felvételire vagy egy állásinterjúra. A sok mellettünk sorakozó ugyanolyan képességű vetélytárs közül azonban, - akik ugyanúgy keményen felkészültek, ahogy mi, és elvileg mindenkinek nyernie kellene, valamilyen „szerencse” folytán mégis mi kerülünk ki győztesen. A győztes tehát ezt a fajta szerencsét, (vagy sikert) ugye inkább úgy könyveli el, hogy megdolgozott érte, tehát bizonyos értelemben természetesnek veszi az elismerést, így az öröm sem váratlan. És amiért az ember keményen megdolgozott, abból nagyon nehezen akar csak engedni. Ezzel arra szeretnék utalni, hogy további kísérletek világítanak arra rá, hogy az ember adakozó kedve is jóval nagyobb, ha pl. a hirtelen jött szerencse-pénzből kérik adakozásra, hiszen nem olyan erős ilyenkor a veszteségérzet mint amikor keményen megdolgozik valamiért és azt veszítik el.

Hogyan motiválható vajon további sikerek elérésére az az ember, akit a társai úgymond szerencsés „fickónak” tartanak?

A szerencsés fickó alatt inkább egy tehetséget értenék. Az a gyerek például, amelyik kezdetben inkább veleszületett adottságai révén ér el látványos sikereket, vagy akiről azt tartják mások, hogy a szerencséjének köszönhetően került társainál jobb pozícióba, egy idő után kifullad. Mivel a tehetség önmagában nem elegendő. Jól motiválhatók az ilyen személyek, ha tudatában vannak annak, hogy amit eddig elértek, azt legfőképp az adottságaiknak és persze egy kicsit a szerencséjüknek is köszönhetik, viszont ezután tudatosan kell megdolgozniuk azért, hogy fenntartsák ezt az állapotot, ill. hogy tovább tudjanak fejlődni. Ezen a ponton tehát már el kell választani a vakszerencse és a siker fogalmát.

 De hogyan értékeljük vajon azokat a történéseket, történelmi eseményeket, amelyek néha látszólag tőlünk teljesen független események sorozataként történtek meg?

Csupán csak a vakszerencséről vagy épp balszerencséről van szó akkor, amikor némely történelmi esemény éppen úgy alakult ahogy az megtörtént? Kétségkívül történnek hátborzongatóan furcsa egybeesések, vagy akár lehetetlennek titulált momentumok. Balszerencsének tudható be az, hogy Lajos királyunk leesett a lováról a mohácsi csatában és épp a Csele pataknál történt vele mindez. Ha ugyanis épp nem ott esik le a lóról, hanem egy kicsit arrébb, akkor szerencsés és nem fulladásos halál okozza a vesztét….Fennállhatott volna tehát annak az eshetősége is, hogy életben marad, ugyanakkor megtörténhetett volna, hogy más módon esik el a csatamezőn. 

  A fenti okfejtést a továbbiakban a Szahalin szigettel történt események sorával szeretném vázolni és tovább gondolni. Az alábbiakban leírtak történelmi tények, bár az iskolákban nem tanítják Japánban sem és nem kap(ott ) nagyobb visszhangot azóta sem.

Képzeljük csak el a következő helyzetet: 1945. augusztus 15-én Japán kapitulált, a császár pedig a rádión keresztül közvetített beszédében adta ezt tudtul a japán népnek. A megfáradt nemzet pedig fellélegzett végre a háború okozta szörnyűségektől, a hosszú szenvedés után.

Japán akkori legészakibb szigetén, a (japánul)Karafuto szigeten (ma Szahalin) azonban az események más fordulatot vettek. Augusztus 16-án ugyanis a semmiből szovjet hajók jelentek meg az akkori Esutoru (ejtsd: Esztoru) kikötőváros közelében és kiprovokálták a japánoktól, hogy tüzet nyissanak rájuk. Az orosz flotta persze mindenképp támadott volna, a provokációjuk eredményessége azonban számukra szerencsés módon kapóra jött.

Mi is történt tulajdonképp? Augusztus 15-én Esutoru városában az ott állomásozó japán katonák balszerencséjére áramszünet volt az egész városban, a császár rádióbeszédét tehát nem hallották, nem tudták, hogy Japán letette a fegyvert. A haderő felső vezetése pedig ezt eltitkolta a katonák és a lakosság elől.

A 16-án partra szállt orosz katonákra tehát a japán védelem, a háború végéről mit sem tudva, tüzet nyitott, ami szikra volt ahhoz, hogy meginduljon a már legitim orosz támadás úgy a levegőből, ahogy a tenger felől is.

A tokiói főhadiszállás ekkor már kiadta az egész ország egységeinek a parancsot, hogy a harcokat szüntessék be és a fegyvereket tegyék le. A gyalogság 88. légiójához, azaz a karafuto-i légió vezérkari főnökéhez, Suzuki Yasushi-hoz (ejtsd: Szuzuki Jaszusi) azonban az a parancs érkezett, hogy a végsőkig ki kell tartani és akár a szigeten lakók életének árán is meg kell védeniük Karafuto szigetét. Suzuki persze nem hitt a fülének, telefonhívást intézett Hokkaidó szigetére, ahonnan a parancsot kapta. Egyértelmű választ azonban nem kapott. A parancsot saját szakállára Higuchi Kiichiro (ejtsd: Higucsi Kiicsiró) adta ki, aki arra a gyanúra alapozta ezt a döntését, hogy vajon a Sztálin vezette szovjetek nem törnek-e be egészen Hokkaidó szigetéig? Tehát, hogy Higuchi biztosítsa Hokkaidót (ahol ő állomásozott) azt a parancsot adta a legészakabban fekvő Karafuto sziget katonai vezetésének, hogy harcoljanak tovább.

Ekkor persze még sem Higuchi, sem Suzuki és egyáltalán senki sem tudta az égvilágon, hogy Sztálin és Truman egy titkos egyezséget kötött, amiben Truman odaígérte Sztálinnak Karafuto szigetét.

A sziget történetével kapcsolatban, tulajdonképpen nem újkeletű az orosz igény, nagyon is érthető, hogy Sztálin kapva kapott a kínálkozó alkalmon, hogy éppen most csapjon le rá.

A japánokra nézve ez a titkos egyezség ebben a pillanatban tehát egy balszerencsének is elkönyvelhető, ugyanakkor ismerve már a további eseményeket is kijelenthetjük, hogy aztán szerencsét hozott Japán számára.

Hogy miért? Előrevetítve az események menetét, azért mert épp ez az egyezmény állította meg Sztálint abban, hogy ne foglalja el Hokkaido sziget északi felét is.

De ne szaladjunk ennyire előre még. A karafuto-i japán katonai egység, mintegy 300 fő, megpróbálta felvenni a harcot az orosz túlerővel szemben. Azonban a szó szoros értelemben már nem volt mivel harcolniuk. Sem tank, sem repülő, sem fegyver, sem lőszer. És itt vette kezdetét a tragédia. A katonai vezetés Suzuki vezérkari főnök irányításával gerilla harcra kényszerítette a sziget civil lakosságát, nőket, gyerekeket és öregeket, hogy fegyverek híján dárdákkal, bambuszkardokkal, mérgezett nyilakkal(!) minden kiképzés nélkül harcoljanak a szovjetek ellen. Akit pedig nem soroztak be, az fejvesztve menekült dél felé, Hokkaido szigetére. A szovjetek pedig csak egyszerűen lemészárolták a fegyvertelenül menekülőket, és az őrült módon katonasorba kényszerített civileket.

Azok a menekülők pedig, akiknek sikerült kijutniuk a pokol gyűrűjéből, augusztus 20-ra érték el gyalogosan Maoka városát (ma Holmszk), ahol a pokol következő stációja várt rájuk.

A kikötővárosba megérkezett ugyanis a szovjetek 10 hajóból álló flottája 3500 katonával és a várost teljes tűz alá vették. Az értelmetlen öldöklés, fosztogatás nők és gyerekek mészárlása augusztus 22-ig tartott.

A kilátástalan helyzetben Suzuki vezérkari főnök ugyan próbált tárgyalni az oroszokkal, hogy szüntessék be a harcokat, hiszen a háború augusztus 15-vel véget ért. Válaszul persze kurtán csak azt kapta, hogy mivel Japán feltétel nélkül kapitulált, így azonnal tegye le a fegyvert és adja meg magát. Az oroszok az utolsó leheletig sarokba szorították Suzukit.

A karafuto-i 7 napos mészárlásban 5-6 ezer emberre becsülik az áldozatok számát japán részről.

De vajon miért kellett akkor ott 5-6 ezer ártatlan embernek meghalnia? A háború egészét nézve persze elenyésző számnak tűnhet ez az emberveszteség. De mégis! Ha nincs áramszünet 15-én Esutoru-ban, akkor vajon másképp alakultak volna-e az események? Az oroszok bizonyára mindenképp támadtak volna, hiszen Sztálin már ezt „lebeszélte” Trumannal. De talán nem ekkora áldozat árán vonulnak be és foglalják el a szigetet.

Aztán a szovjetek tovább nyomultak és bevették Hokkaido sziget északi felét is. Japán számára már megállíthatatlanok voltak. És ekkor, ebben a szerencsétlenül kilátástalan helyzetben történt meg a fordulat: Truman felszólította Sztálint, hogy vonuljon ki Hokkaidoról.

Már eldöntött tény volt ugyanis, hogy Japánt Douglas McArthur tábornok fogja megszállni teljes egészében és ebbe egész Hokkaido szigete is beletartozik. Sztálin tehát elégedjen meg Szahalinnal! A helyzet ezután konszolidálódott, Sztálin visszavonult és tervszerűen megkezdődött az ország amerikai megszállása.

  72 év után most is sok idős japán emlegeti úgy a háború végét, hogy milyen szerencse volt, hogy nem az oroszok jöttek be, hanem az amerikaiak! Ami utólag nézve kétségkívül igaz is. Japánnak szerencséje volt, hogy Amerikának az állt érdekében, hogy egész Japánt, az egész országot szállja meg. Ha nem így lett volna, akkor talán feldarabolódik, mint Korea.

Utólag talán könnyű okosnak lenni, hiszen előttünk van a végkifejlet. Nehéz azonban még most is feltérképezni az okokat, megérteni és összekapcsolni az érdekviszonyokat. Éppen ezért nehéz állást foglalni is. Véleményem szerint talán ettől is érdekes és hasznos a történelem tanulmányozása. Megtanulhatjuk, hogy hogyan kell nézni és vizsgálni az eseményeket, beleláthatunk az érdekek bűvös hálójába. És a tanultakat kisebb-nagyobb sikerrel kamatoztathatjuk a jelen eseményeinek alakításánál is.

 Ha felismerjük azt, hogy az adottságaink milyen érdekeket vonzanak, még ha az ellenségről legyen is szó akkor ezt egy kilátástalannak ítélt helyzetben is akár a magunk hasznára tudjuk fordítani. Az ügyes manőverezés mellett persze nem árt, ha a szerencse is mellénk szegődik….Higuchi altábornagy és Suzuki vezérkari főnök felismerése akkor hibásnak bizonyult.

Köszönöm a figyelmet.