Japán-window

  Vajon a bennfentesek véleménye csak, hogy az európaiak munkaetikája messze elmarad az ázsiai és azon belül a japáni munkamorál mellett? Hogy egy Magyarországon szocializálódott ember azzal nem tudja felvenni a versenyt? Bármi is legyen az Ön válasza, az kétségkívül igaz, hogy egy országnak lételeme az oktatáspolitikája, az iskoláztatási rendszere, amely tulajdonképpen az adott ország imázsa és megítélésének alapja.

Úgy Magyarországon, ahogy Japánban is, jelenleg az oktatás reformok sorozatát éli. Ennek persze vannak politikai indíttatású okai, demográfiai okai, a globalizáció által kiváltott szemléletváltást igénylő okai, gazdasági okai és sorolhatnám még tovább a sort.

 Jelen írásommal betekintést szeretnék nyújtani – a teljesség igénye nélkül, a japáni oktatási rendszer pozitív és negatív szféráiba, el szeretném oszlatni az esetleges félreértéseket a japánok vitaképességének hiányáról és az olykor európai szemmel „hangyatársadalom”-nak bélyegzett jelenségekről.

 Külön kitérnék az iskolák szülői munkaközösségére – merthogy van ilyen is, az iskolai rendezvényekre, a fegyelemnek mint társadalmi szervezőerőnek a jelentőségére és nem utolsó sorban romboló hatására is. Az iskolarendszeren belül egymással párhuzamosan futó két képzési formára, (azaz a kötelező oktatás és az ún. juku (ejtsd: dzsuku) melynek antagonisztikus vonásai mégsem gátolják meg az embereket abban, hogy egy viszonylag stabil, jólműködő társadalmi szerkezetben élhessenek. A kötelező oktatást színesíti a kemény kapitalizmus, az állami és a magániskolák ( és óvódák) egymás mellett futó jelenségével. A rendszer tehát szövevényes, de kezdjük is talán egy rövid

Történeti visszatekintéssel

Japánban a mai értelemben vett oktatás a Meiji (ejtsd: Mejdzsi) korszaktól vette kezdetét. Természetesen már azelőtt is viszonylag szervezett formában zajlott az iskoláztatás a szigetországban, legfőképp az írás-olvasásra és a számolásra fókuszálva. Ebben az országban a latin helyett a kínai írás és szövegek olvasása jelentette a műveltség felsőfokát.

A Meiji korszak (1867-1912), vagyis Meiji császár uralkodásának időszaka egy új fejezetet nyitott a japán történelemben, ezt a korszakot a restauráció vagy modernizáció korszakának is nevezhetjük. Ekkor nyitotta meg Japán az ország kapuit a nyugati civilizáció előtt, és ezzel beindult az iparosodás, megreformálták a közoktatást és az élet alapjaiban változott meg. Szinte egyik napról a másikra. Sarkítottan szólva olyasféleképp lehet ezt elképzelni, mint mondjuk amikor Magyarországon 1945. tavaszával kezdetét az vette „új” rendszer. Csak a két országban más-más végkifejlettel halad tovább az élet….

Ma a közoktatás a 6-3-3 + szakiskola vagy főiskola vagy egyetem rendre épül, ahol a számok az éveket jelölik. Ebből kötelezően elvégzendő mindenki számára a 6 éves általános iskola és az ezt követő 3 éves ún. középiskola. Ezeket a tanköteles éveket eltölthetik a nebulók magániskolákban, melyek borsos tandíjjal terhelik a szülő pénztárcáját, avagy állami ingyenesen elérhető iskolában. Persze ez is csak elvileg ingyenes, a gyakorlatban az iskola számára külön bankszámlát kell nyitni, ahonnan adott rendszerességgel veszik le a szükséges költségeket. Ennek mértéke a lakóhely szerinti prefektúra, azon belül város és azon belüli kerület költségvetésétől függ. Tokióban pl. 23 kerület van, és a belvárosi kerületek jóval gazdagabbak a külsőbb kerületeknél, ami pl. a közlétesítmények, sportcentrumok, művelődési házak, könyvtárak stb. számában is mérhető. (Hogy az egyes kerületek között miért van  gazdasági különbség, a sok más ok közül pl. az adózási rendszernek is köszönhető. A jövedelemadó alapján ugyanis a kerületben lakó állampolgároknak és az oda bejelentett cégeknek „kerületnek járó” adót kell fizetniük az államnak befizetendő jövedelemadójuk mellett. Ahol tehát több cég, vállalkozás működik és jómódúbb lakosok élnek, az a kerület értelemszerűen gazdagabb. )

Mindennek ellenére túl nagy különbségek nincsenek az állami iskolák között se a felszereltséget tekintve, sem pedig az oktatáspolitikát – legalábbis eddig így volt. Gyakran emlegetik, hogy Japánnak többé-kevésbé sikerült megvalósítania Lenin álmát a szocialista, osztálykülönbségektől mentes, egyenlő társadalomról. Ebben van némi igazság, én inkább azonban azt mondanám, hogy EDDIG (azaz a globalizáció kezdetéig) Japánban sikerült felépíteni egy „egészséges” kapitalizmust az egyén érdekeit, helyzetét és boldogulását védő és elősegítő szocialista jellegű vonásokkal. És ez mindenképp dicséretet érdemel, és bizony van mit tanulmányozni rajta.

 Itt is egyfajta központi tanterv alapján tanítanak és külön dicséretreméltó az, hogy Japánban nem létezik az analfabetizmus, ill. a száma elhanyagolhatóan csekély.

A szülői munkaközösség

A japán szülőknek teljesen természetes, hogy az állami iskoláknak is fizetniük kell, így volt ez régen is, aztán a fent említett Meji korban is és a világháború után is. Az alapelv tehát az, hogy a lakóhely körzete és a szülők együttesen állják a gyerekek oktatását. Ebből a gazdasági támogatási formából nőtte ki magát amerikai mintára a japáni szülői munkaközösség rendszere a háború után. 1946-ban készült egy amerikai jelentés arról, hogy Japánban PTA szerű szerveződések lelhetők fel. Ezek voltak az ún. „Támogató Csoportok”, „Szülői Közösségek”, „Édasanyák Gyűlése”. A PTA (a parent-teacher associaton vagyis a szülő-tanár szervezet) eredetileg amerikai találmány, 1897-ben két anyuka hívta életre az USA-ban.

Japánban 1952-re nyerte el mai formáját, de a kezdetekben CSAKIS az oktatás anyagi támogatását szervezték, az oktatásba, ill. az iskola életébe nem szóltak bele.

A funkciójuk az évek során kibővült, a tanárok mérhetetlen leterheltsége miatt is, az iskolai rendezvények megszervezésében és lebonyolításában oroszlánrészt vállalnak. Az elv tehát meggyőző, a kivitelezés viszont maga a horror. Örömömre vagy talán szerencsétlenségemre, részem volt az általános iskola szülői munkaközösségének legimpozánsabb rendezvényének, a sportnap levezénylésének munkájában.

Alapból úgy indul az egész, hogy meg kell választani a szülői értekezleten az éves tagokat. Van gazdasági felelős, programkoordinátor stb. és kineveznek az egyes rendezvényekhez munkacsoportokat, amelyen belül szintúgy lebontják személyekre az elvégzendő feladatokat. Olyan esetekben, amikor az anyukák ún. hivatásos háztartásbeli státuszban vannak – azaz nem dolgoznak, csak a háztartást vezetik, kifejezetten élmény lehet az illetőnek ez a fajta megpróbáltatás, mert újra „csilloghat”, mint amikor még dolgozott. Napjainkra azonban már kisebbségbe szorultak ezek a hivatásos háziasszonyok, egyre több családban KELL, hogy dolgozzon mindkét szülő ahhoz, hogy az életszínvonalukat tartani tudják.

 És bizony egy teljes munkaidős munka mellett nem egy leányálom, ha még megválasztják az embert szülői munkaközösségi tagnak. Magyarán, már nem akarja önkét senki sem vállalni a feladatokat, vagy pedig tolongás van az egyszerűbbnek mondható feladatkörökért. Abból kiindulva, hogy az iskolai évek alatt legalább egyszer mindenkinek KELL valamit vállalni.

A sportnap nem épp egy könnyű feladat. Persze jelentkező sincs rá, így lép érvénybe a B terv, azaz a sorshúzás. Aki pedig a rövidebbet húzza, legyen az akár tátogó külföldi, akár minden percében dolgozó anyuka, annak teljesítenie kell a rá kirótt feladatot. Naná, hogy én húztam a rövidebbet. Kifogás pedig nincs. Kíváncsian vártam a fejleményeket. Rövidesen megkaptam a koordinátortól az éves gyűlési napok dátumait és hogy konkrétan milyen munkát osztottak rám. Gyűlni szinte minden héten kellett, péntek este vagy szombat délután. Naivan azt gondoltam, hogy elég, ha a rám eső feladat megbeszélésekor ott vagyok így aztán nem nagyon jeleskedtem a létszámolvasáskor. Ami rögtön fel is tűnt, megkaptam a fejmosást. Elmentem a következő szombati gyűlésre, amit 14 órai kezdéssel hirdettek. Az anyukák többsége 2 után jelent meg szatyrokkal, uzsonnás táskákkal. Néztem, mint Rozi a moziban, hogy mi lesz itt? Hát felkészültek, ha megéheznének. Tessék??- gondoltam magamban, aztán kezdetét vette az idők végezetéig tartó gyűlés, amit az iskola gondnoka szakít meg a kulcscsomója rázásával, hogy ideje bezárnia az iskolát. Minden egyes részletet, apróságot lebeszéltek, hogy ki hol álljon, hogy a ponyvát milyen szögben hova terítsék stb. Balga módon közbe szóltam, hogy nézzük meg a tavalyi leírást – mivel minden évben készül az adott munkaközösség által egy jelentés a programmal kapcsolatos teendőkről, felmerült problémákról stb. és az alapján gondoljuk ki a mi saját változatunkat. Úgy ahogy volt udvariasan visszautasították a felvetésemet azzal, hogy nem szabad eltérni a hagyományoktól. Vitázni nagy értelme nem volt, ugyanakkor érdekes módon azt vettem észre, hogy voltak, akikre „hatott” a felvetésem és szépen lassan a tavalyi év mintái alapjaira építkezve kezdték a saját feladatukat koordinálni. De ezt ugye nyíltan egy szóval sem mondták ki, nem szálltak szembe senkivel és semmivel, csak szépen tették a feladatukat úgy, hogy hagytak maguknak mozgásteret is.

Havonta egyszer kénytelen voltam elmenni és én voltam az első, aki a gyűléseken felállt, hogy most már hazamegyek és nem hallgattam végig minden jelenlevő feladatkörét stb. Mondván elég, ha tudom, hogy nekem mit kell csinálni.

Az, hogy mindenki ott van és mindent végig hallgat, annak a célja az, hogy ha váratlan dolog történik, akkor valaki más is be tudjon ugrani a helyére. A filozófia ez, a valóságban azonban nem szupermenek ülnek ott, tehát jó, ha a saját feladatát tudja az ember. Ez a modell érvényes a vállalati megbeszélésekre és az iskolai élet egészére is. Ágálni ellene nem nagyon érdemes, paradox módon azonban a legtöbb japán is utálja ezt. Hogy miért nem változtatnak? Mert a hagyomány az nagyúr, másrészről pedig mivel minden mindennel összefügg, nem olyan könnyű megtalálni a középutat.

A sportnap kiválóan sikerült. Mégiscsak igaz lenne, hogy a cél szentesíti az eszközt?

Folytatása következik.

Köszönöm a figyelmet.