A jukuk, (ejtsd:dzsuku) avagy az oktatási rendszer rákfenéje

A „jóshiki” létfontossága

A juku fogalma nem újkeletű, már a VIII. századtól létezett. Amikor még nomád magyar ősapáink a pusztákat járták, majd letelepedve államot kezdtek alapítani, a japán elit már jukukban mélyítette el a tudását. Ez az időszak a japán történelemben a Heian korszak (794-1185) volt. Neves írástudók és tanítók tartottak kiegészítő órákat lakhelyükön a diákjaik számára. Mai szóval élve amolyan fakultáció folyt, egy adott témában.

A jelen kor Japánjában egy sajátos formát öltött a juku. A közoktatás egy általános műveltséget, egyfajta minimum tudást ad a gyerekeknek. A minimum alatt nem a minőséget kell érteni, hanem inkább a mennyiséget. A kemény verseny a neves egyetemekre való bekerülésért az erre elszántakat a jukuba járásra ösztönzi. A juku tehát felkészítő lenne az egyetemi felvételikre? Csak részben. Jukuba járnak már az általános iskolások is, hogy a kötelezőn kívül minél több tudást gyömöszöljenek magukba. És itt jön be ismét a korábbi példa alapján az a tény, hogy sajnos ezt is túlzásba viszik. A jukuban a gyerek inkább egy adathalmazt szív magába, ami a tesztek kitöltéséhez kell.

iskolasprint
folyik a juku-ban a tanulás

A lexikai tudás mérése elsősorban a feleletválasztós tesztek kitöltésével zajlik. Ezt eddig is tudtuk Európában, DE !!! De nem csak erről van szó. Az általános iskolában a bizonyítvány NEM jegyadással sorolja be a diákot, hanem több szegmensből álló jellemzéssel. Ennek egyik része az érdemjegy helyett a „kiváló”, „jó” és a „lehetne jobb is” kategóriajelölés, egy viszonylag alaposabb tanári (írásbeli) jellemzés, ami konkrétan rámutat a javítanivaló hibákra, hogy a diák a legjobbat tudja kihozni magából.  Mindezen felül pedig van egy összesített diagram is, ami az adott félévben írt tesztek eredményeit mutatja átláthatóan. Az általános iskola még nem feltétlen a szigorú értelemben vett tanulásról szól. Nagyon sok iskolai program, rendezvény van, melyek tulajdonképp a tananyag részei. Ezeken a programokon keresztül tanulják meg, tapasztalják meg a gyerekek a társadalmi együttélés alapszabályait, az összetartás fontosságát, a konfliktuskezelést és a csapatmunka előnyeit. Nyilván már itt kijönnek a gyerekek közti egyéniségre jellemző különbségek, hogy ki a vezető típus, kinek vannak jó ötletei és hogy ki a bliccelő típus. A tanárnak inkább az a feladata, hogy irányítsa a gyerekeket. Az órákon – már egész kicsi kortól kezdve, az egyéni feleltetés (visszakérdezés) helyett inkább egy előre kiosztott témáról kell házi feladatként felkészülni a diákoknak, erről készítenek egy beszámolót, amit rövidebb-hosszabb „előadás” formájában adnak elő a többieknek. Ez az idősebb évfolyamokon már csoportmunkában folytatódik, melyben a diákok saját maguk osztják fel a feldolgozandó feladatot, a felmerülő kérdéseket megvitatják, véleményüket ütköztetik, és azután készítik el az összefoglalót, amit ugyancsak előadnak osztálytársaiknak. A tanárnak itt is egyfajta tanácsadó, ill. konferáló szerep jut, avagy buzdítja a nehézkesebb gyerekeket. Ez mindenképp megszívlelendő lenne a magyar oktatásban is. Nem csak az egyéni eredmény a fontos, hanem a csapatépítés is.

Az a közhely, hogy a japánok nem tudnak vitatkozni és hogy nem nyilvánítanak véleményt, szerintem abból fakad, hogy angol nyelven valóban nem nagyon akarnak megszólalni.

A japánok egymás között sem nagyon hangoztatják a véleményüket – hangzik el gyakran az európai kritika. Ennek véleményem szerint NEM kommunikációs okai vannak. A lehetséges okokra visszatérek majd egy másik posztban.

Az idő tehát véges, így az általános iskolában nem marad túl sok idő a kötelező tanterv bevésésére, ami azt vonja maga után, hogy a gyereknek jukuba kell járnia, ha a tempót tartani akarja. A jukuk is specializálódtak, attól függően, hogy ki milyen iskolában szeretne tovább tanulni. A juku-választék megszámlálhatatlan és természetesen az ár besorolásuk is. Rögtön felvetődik persze, hogy akkor pl. egy szerényebb módú családnak esélye sincs arra, hogy a jófejű gyerekét egyetemre, netalántán egy jónevű egyetemre írassa be? Bizony ez sajnos így van. Az ösztöndíjrendszer nagyon gyér, és csak ösztöndíjra alapozva nem lehet egy egyetemet elvégezni, saját tőke is kell. A kemény kapitalizmus szigorúan szelektálja a tanulni vágyókat. A helyzet azért nem reménytelen – és ez is egy japános jelenség, hogy próbál mindenre alternatívát nyújtani.

Ugyanis a kevésbé jómódúaknak még mindig ott vannak a távoktatási formák, amelyek jóval olcsóbbak a jukuknál. A gyerekek havi rendszerességgel megkapják postán a tananyagot, megcsinálják a kijelölt feladatokat, beküldik a megoldásaikat, amit a cég kijavítva visszaküld nekik. Persze itt fontos a motiváltság, hogy a gyerek hónapról hónapra csinálja is a feladatokat, a szülőknek is aktívabban kell noszogatni őket. Megjegyzem egyébként, hogy nagyon színvonalas tankönyvekkel, taneszközökkel dolgozik minden oktatással foglalkozó cég. Mivel nagy a verseny köztük a kliensekért, ezért érdekeltek abban, hogy érthetően magyarázó, a feladatokat alaposan gyakoroltató feladatlapokat készítsenek. A klienseket persze kemény marketingeszközökkel is bombázzák, de nem kínálnak zsákbamacskát.

Magyarországon talán még gyerekcipőben jár ez a fajta oktatási mód, de megérne egy kis energiát belefektetni a japán jukuk és távoktató iskolák stratégiáinak tanulmányozásába. Egyfelől még kiaknázatlan piac nálunk, másfelől jó irányba is stimulálhatja az állami közoktatást.

A japán iskolák, az oktatás maga spártainak tűnik vagy tűnhet első látásra a külföldiek szemében. Azok a szerencsések, vagy szerencsétlenek? – ítéljék meg saját maguk, akiknek volt alkalmuk gyerekkorukban japán iskolába járni bizonyára teljesen más szemmel nézték vagy gondolnak vissza a japán rendszerre. Ennek legfőbb oka az, hogy ők mint kívülállók, külföldiek kerültek be az iskolába.

A fentiekben én a japán oktatáspolitikát inkább objektív nézetből, az összefüggéseket keresve próbáltam vázolni. Tudom jól, hogy számos komponens kimaradt, a kreativitásra nevelés egy külön fejezetet érdemel. Talán majd később visszatérek rá egy másik bejegyzésben.

Zárásképpen annyit szeretnék az elmondottakhoz még hozzátenni, hogy az én véleményem szerint a japán oktatásrendszerben a japán gyerekek a lexikai tudás mellett a „jóshiki”-t (ejtsd: dzsósiki) tanulják meg, amit elég nehéz magyarra egy szóval lefordítani.

A jóshiki egy tudás, ami szerintem azt jelenti, hogy tudom azt, hogy nem illik tömött vonaton hangosan telefonálni, hogy tőlem telhetően a legjobb tudásommal dolgozom, hogy a cég sikeres legyen, hogy ha találok az utcán egy pénzzel tömött pénztárcát akkor nem teszem automatikusan zsebre, hanem leadom a legközelebbi rendőrörsön, mert valószínűleg keresi a gazdája és ha esetleg én is elvesztem máskor valamimet, akkor ezen az elven visszajuthat még hozzám és folytathatnám a sort. Egyszóval az a tudás, ami értékes emberré tesz a társadalom számára.

Magyarországon mindezt talán még a háború előtti nagypolgárság értékrendje képviselte valamilyen szinten. Érdemes lehet leporolni a régi értékeinket! Talán ebben is rejlik a poszt nyitókérdésére a válasz, hogy az európaiak munkaetikája miért marad el messze a japáni munkamoráltól. Amíg nem teszünk ellene valamit, addig sajnos ez így is marad.

Az első és a második rész itt olvasható:

http://japan-window.reblog.hu/a-japan-oktataspolitika-szine-es-fonakja--elso-resz

http://japan-window.reblog.hu/a-japan-oktataspolitika-szine-es-fonakja--masodik-resz

Vége

Köszönöm a figyelmet.